Nagyjából lecsengett a magyar válogatott körüli érzelmi hullámvasút, bízom benne, hogy helyére kerültek a dolgok, és abban is, hogy nem sokak fejében silányult vissza ez az Eb. egy szokásos magyar szerepléssé, mert továbbra is őszintén hiszem, hogy ez jóval több volt annál. Sokan a svédek/portugálok elleni zakókat a tét megérkezésének és azt fejben feldolgozni képtelenségének érezték, én pedig egyértelműen a mentális kifingásunkat láttam, de egyáltalán nem reménytelennek. Nagyon hangzatos volt eleinte a kórus, amely szerint már a csoportból való továbbjutás is bazi nagy bravúr (pedig nem ám), onnantól minden pont ajándék, majd ezek után a mégegyszeri bravúrt követően máris jöttek az elvárások. Pedig muszáj azt is látni, hogy mind a svédek (otthon), mind a portugálok jelenleg előrébb járnak. Ez tény. És akinek van szeme, az látta addig is, amígy össze nem kerültünk velük. Na de nem feltétlen magunkról írnék eme posztban, inkább a final weekendről, úgy összességében.
Az, hogy a dánkák/franciákok csoportban ragadtak, elképesztően nagy lehetőséggel kecsegtette az évek óta a trón előtt lesben álló norgékat. Akik aztán eléggé be is fagytak ettől, hogy őszinte legyek. Egyébként érdekes kérdés, hogy mitől lesz szimpatikus vagy antipatikus egy csapat, nekem sajna a Sagosen-féle Norvégia pont annyira pfúj, mint amennyire a Béla-féle meg módfelett cuki volt, ilyen ez, a vezérbika márpedig meghatározza egy-egy csapat arculatát, ez vitathatatlan. Beszéltünk menet közben arról, hogy vajon mennyire lehet Sagosen-függő ez a válogatott most, és azt látjuk, hogy még mindig eléggé ahhoz, hogy ne tudjanak világversenyt nyerni. A horvátok nem a mi águnkról jöttek, és rengeteg idejük volt az elődöntőkre pihenni, míg a meccseik sem jelentettek nagy kihívást számukra, talán épp ez is a kulcsa annak a felettébb érdekes dolognak, hogy a hivatalosan erősebbnek titulált főcsoportból érkezettek hullottak el az elődöntőkben. A norgék nehezen, egy iszonyúan kemény, elképesztően magas színvonalú, számomra simán az Eb-meccsének titulált harcban, míg a spanyoloknak igazából meg sem kellett szakadniuk Vranjes Szlovéniájával szemben.
Ha azt nézzük, ez egy abszolút megérdemelt döntő, két teljesen más stílus találkozása, amolyan igazi klasszikus. Az is biztos, hogy rengeteget számított a könnyebb ág, a kétszeri hosszabbítás megnyerését szerintem egyértelműen ennek köszönhetik horvátkák, azon a meccsen amúgy is minden eredmény igazságos lett volna. A döntő pedig egy másik torna. Nagyon kíváncsi vagyok, mi lesz, azt hiszem előzetesen a spanyolokat tartom esélyesebbnek, de mindjárt meglátjuk.
Összeszedettebb horvátokkal indult a döntő, kellett néhány perc, sőt, majdnem egy félidő, mire a spanyolok - a padról érkező Maquedával az élen - elkezdték a felzárkózást, majd fordítottak is. Túl sok kapusteljesítményt nem láttunk az első harminc percben, de ebből a szempontból is a spanyolok eszméltek előbb. A második félidő kiegyenlített játékot hozott, de a horvátok továbbra is futottak az eredmény és az 1-2 gólos állandó hátrány láthatóan felőrölte őket. Az All star irányítójának választott Karacic-szambával aztán végleg eldőlt minden, a spanyolok a frissebb fejükkel és a mélyebb paddal megvédték a címüket.
Nagyon fasza kis Eb. volt ez, reméljük a következő is hasonló színvonalat hoz majd, hehe, illetve azt szeretném még nagyon kérni, hogy ezt a minőségű játékvezetést, amit ebben a két hétben láthattunk, valahogy állandósítják az okosok, és innentől a BL-ben is megtapasztalhatjuk.