Jöhet az újratervezés!

Túl vagyunk a vébén és sajnos egy újabb csalódáson - jelen állás szerint az eredetileg kitűzött célt, az olimpiai kvalifikációs tornát csak őrületes mázlival érhetjük el. Itt az ideje a számvetésnek.

Az közkeletű mondássá vált a vb alatt, hogy a belső posztjainkon megvagyunk. Lékai zseniálisan irányított, Balogh folyamatosan, Bodó megingásokkal, de jól teljesített, ahogy Jamali is a sérülését megelőzően. Bánhidi szintén dícsérhető, bár az ő ereje fogyott talán el a leglátványosabban a vb végére: az, hogy nehezebben volt megjátszható, a játékunk sematikusságára is visszavezethető, ugyanakkor az egyre romló lőlapok egyértelműen mutatják, Bence elérte teljesítőképessége határát.

A kritikus hangok így elsősorban a szélsőinket találták meg, holott a statisztika azt mutatja, ezen a poszton sem maradtunk el érdemben a közvetlen riválisainktól, sőt! Nézzük meg a szélső pozícióból elért góljaink átlagát: Bóka egy bőven vállalható 12/16-ot, Hornyák egy valamivel gyengébb 7/12-es összesített eredményt tud posztról felmutatni, ez összesítve 67% (28 lövés alapján). Csak néhány példa, mire alapozom, hogy annyira nem voltunk rosszak, mint amennyire hanyagoltuk ezt a posztot:
- Egyiptomnak 55%,
- Brazíliának 56%,
- Németországnak 55,% (igaz, ők 46-szor lőttek kapura)
lett az átlaga posztról. De megemlíthetjük még a két svéd balszélsőt (Wanne és Tollbring) az ő összesített statjuk is csak 55%. Igaz, ők ketten 27 lövést eresztettek el szélről, ehhez jött még Zachrisson és Ekberg a másik oldalról, ráadásul Zachrisson lőlapján az áll, hogy 15/17, amit a szakirodalom általában csak a "húbzmeg" kifejezéssel szokott jellemezni.

Mi kell a jó szélsőjátékhoz? Természetesen helyzetek kialakítása. Azonban amíg a belső posztokon egy 2-2 elleni szituáció gyorsan, pontosan lejátszva, vagy egy jól sikerült csel már többé-kevésbé tiszta lövőhelyzetet teremt, addig a szélső csak akkor jelent veszélyt, ha a társak, elsősorban a lövők előkészítenek. Az igazán jó szélsőjátékhoz nem elég egy jól passzoló lövő, a jó helyzethez általában több veszélyes beindulás és főleg gyors és pontos passzok (azaz egy jó húzás) kellenek, ergo a szélen kialakított helyzet összehangolt csapatmunka eredménye. És itt villan be az, amikor a vb előtt a kapitányok arról beszéltek, a támadójátékunkat elsősorban a játékosok klubból hozott játékaira alapozzuk majd. Namármost Hornyák és Bóka viszonylag kevés alkalommal volt a klubtársaival a pályán és a klubjuk sem feltétlenül a szélsőjátékáról híres. Itt tegyük hozzá csendben: Kim Rasmussen sok szempontból hasonló helyzetben volt a női Eb előtt, azonban a felkészülés és a torna alatt is nagy hangsúlyt fektetett a szélsőjátékra, így a torna döntő szakaszára Schatzl és - a válogatotthoz kifejzetten gyenge formában érkező - Lukács is veszélyes fegyverré vált.

Hogy miért nem fordítottunk erre a posztra nagyobb figyelmet, miért mentünk neki a vb-nek úgy, hogy minden ellenfelünk tudhatta, kvázi feladjuk a szélső posztokat, jó kérdés. De talán még ennél is érthetetlenebb a védekezésünk finoman szólva is hullámzó teljesítménye. Elmondta a két kapitány és elmondtuk mi is, mások is ezerszer, a jelenlegi viszonyok között ütőképes csapatunk csak akkor lehet, ha szétvédekezünk mindenkit. Ehhez képest mi történt? A csoportunkban csak Angola kapott nálunk több gólt, a középdöntőben pedig - mindkét csoportot figyelembe véve - összesen három csapat (Brazília, Izland, Tunézia). Mindezt úgy, hogy három(!) védekezőspecialistával utaztunk ki, többek között erre hivatkozva utazott ki mindössze két rendes szélső. (Nálunk Juhász Ádi irányító, pont, sőt, felkiáltójel!) Mindez még fájóbb, ha azt vesszük, gyakorlatilag előre kalkulálható volt, kikkel játsszuk majd a kulcsmeccseinket, ehhez képest az erősebb ellenfelek közül egyedül a Katar elleni meccset úsztuk meg 30 gól alatt - a Dánok elleni meccset így utólag nem sorolnám ide, pláne, hogy azt nagyrészt a B sorunk tolta végig.

Miért nem volt jobb a védekezésünk? Ez az a része a játéknak, amihez, ha megvannak a kellően magas és erős játékosaid, akkor már csak kellő elszántság és egy alaposan megtervezett és pontosan kivitelezett rendszer kell. Az elszántsággal, a melóval nem volt gond. Mert azt nem véletlenül nem vonta kétségbe soha, sehol, semmilyen mértékadó kommentár vagy csapat körüli hang, hogy ez a csapat morálisan egészen kivételesen erős. Az utolsó pillanatig csúszott-mászott mindenki, szó nélkül vállalva azt a szerepet, amit rá osztottak. De még egyszer: a védekezés egy rendszer, amit át kell adni és meg kell tanulni. Nem biztos, hogy ez mindenkinek egyformán gyorsan megy. Mármint sem az átadás, sem a tanulás.

Nem mehetünk el szó nélkül a vb előzményei mellett sem, mert sajnos a végeredmény tökéletesen rávilágított arra, valamit nagyon elszúrt az MKSZ. Lehet azzal takarózni, hogy dehát a szlovénok, oroszok, szerbek még addig se jutottak, mint mi, csak teljesen felesleges. Kaptunk a Jóistentől egy olyan lehetőséget, amit kutya kötelesség lett volna megragadni, de nem éltünk vele.

Ha az olimpia az a Szent Cél, aminek mindent és mindenkit alárendelünk, ha ennek érdekében szemrebbenés nélkül többször felköpünk és aláállunk (Nagy Laci sokadszori visszacsábítása, Vranjes elküldése, a heteken keresztül húzódó van kapitány - nincs kapitány játék ősszel és így tovább), akkor talán arra is érdemes lett volna odafigyelni, hogy rendesen felkészítsük a csapatot.

Senki, sehol nem kötelezte arra a szövetséget, hogy december 16-án még meccset rendezzenek a bajnokságban, ahogy nem hiszem, hogy ne lehetett volna megkezdeni a felkészülést a vb-re már karácsony előtt. És nem, egyéni edzéstervekkel legfeljebb kondit lehet fejleszteni, nem játékrendszert.

A sorsolás ismeretében a szövetség igazából reálisan jelölte ki célként az 1-7 helyet. Tegyük a szívünkre a kezünket: a 8. helytől sem lettünk volna rosszul, főleg, ha mondjuk a regnáló Európa-bajnok Spanyolországtól szenvedünk vereséget a helyosztón. Egész egyszerűen ezen az ágon a játékosok egyéni kvalitásait és rutinját tekintve a svéd-dán-norvég hármast leszámítva nem volt nálunk erősebb csapat, sőt, még hozzánk hasonló képességű sem. Egyiptom nem azért ért el ilyen fényes sikert, mert új sztárokat fedezett fel - a húzóembereik inkább 200, mint 100 válogatottságnál járnak - hanem a megfelelő felkészítés miatt. Nem lehet nem észrevenni, hogy a 2010-es évek spanyol kézilabda-forradalma épp arról szól, hogy az egyéni képességek, a játéktudás hiányát, a testsúlykilogrambéli hátrányt milliméterre megtervezett és fegyelmezetten végrehajtott játékkal pótolva a kicsik és nagyok közötti különbségek jelentős része eltüntethető. Szomorú, de ezen a téren szenvedtünk vereséget az elmúlt két hétben. Ennél csak az a szomorúbb, hogy bár a védekezésünk - és úgy általában a játékunk - hiányosságait mindenki pontosan látta, senki nem tette fel a kezét, hogy igen, elszúrtam. Sajnos, ahogy azt a magyar sportszövetségektől az elmúlt években már megszokhattuk, a nyilvánvaló kudarc ellenére sem vállalta fel senki a felelősséget. Sem a kapitányok, sem a szakmai igazgató, sem az elnökség tagjai.

Illetve, bocsánat, egy fontos kivétel mégis akad: a játékosok közül többen is elmondták, mennyire sajnálják, hogy csalódást okoztak nekünk, szurkolóknak.

Merre tovább?

Csoknyainak vitán felül van érzéke a fiatalok kineveléséhez. Bánhidi 4 szezont húzott le a Füredben, Ligetvárira is lecsapott, amikor a Veszprémbe épp nem fért be, jelenleg is ott van Máthé és Szita, de Kasparek is nála építette fel magát. A fiatalok teljesítményét látva a svéd, de főleg a dán meccs után úrrá lett az interneten az össznépi hurráoptimizmus, mondván, itt a jövő, meg vagyunk mentve, a hörgők elhallgathatnak, szuper az utánpótlás, nincs itt semmi gond. Aztán az is kiderült, a srácok a saját önbizalmuknak, jó versenyszellemüknek és kicsit a vakszerencsének köszönhették a szuperpozitív bemutatkozást a szélesebb közönség előtt. Előtte-utána viszont csak közelről figyelhették a "nagyok" küzdelmét, miközben folyamatosan azt hallgattuk, hogy nem bírjuk ezt a tempót, mindenki fáradt, mindenki elcsigázott. Persze, hogyan építettük volna be ezeket a srácokat, ha októberben még nem volt szövetségi kapitányunk, majd szumma bő egy hét volt a felkészülés? Ugyanakkor pont Rasmussen mutatta meg, a rövid felkészítés ellenére is lehetséges az elcsigázott, kizsigerelt játékosok tehermentesítése. Ehhez okos meccselés, jól kitalált részfeladatok és legfőképp maximális bizalom szükséges. De a szövetségben senki nem vállalta fel azt sem évek óta, hogy ha szeretnénk rendesen generációt váltani, ahhoz fel kell építeni a játékosokat. Illetve dehogynem: Talant Dujsebajev nekifogott ennek, mert elhitte, hogy lesz pár éve dolgozni. És kevésbé radikálisan, de Vranjes is ugyanezt tette. Egyik sztori vége sem lett heppiend.

Most újra ott tartunk, mint Dujsebajev kinevezése előtt: az olimpia nagyon távol került tőlünk, a kvalifikációt saját erőből - reálisan nézve - már nem érhetjük el, tehát marad a reménykedés. Ebben a helyzetben kell új célt választani, az pedig nem lehet más, mint a 2022-es, hazai rendezésű Európa-bajnokság. A Juhász-Ligetvári féle generáció addigra már kész játékos kell, hogy legyen, melléjük kell felépíteni az olyan tehetségeket, mint Máthé Dominik, Szita Zoli, Bartók Donát, Faluvégi Rdi. Gyanús, hogy nem itt van a lista vége, szóval úgy tűnik, talán valami elindult az utánpótlásnevelésben. De most kell megállni, újratervezni és keresni egy olyan kapitányt, akinek ez a főállása, aki a jelen sztárjai mellé megkeresi és felépíti ezeket a fiatalokat, arcot, formát, stílust ad a válogatottnak.

Aki végre megkapja a bizalmat és a türelmet is, amit cserébe kemény és céltudatos munkával hálál meg.

A döntés a szövetség kezében van, kíváncsian várjuk a fejleményeket.