Elképesztően fárasztó hétvégén vagyunk túl, hatalmas, közösségi katarzis-élménnyel a legvégén, kicsit le kellett ülepedjen ez az egész, meg el is kellett hinni, hogy nem egy álom volt.
Hihetetlen volt az egész, kellett is egy nap, hogy meg tudjam emészteni, de kipihenni még nem sikerült. Kb. 600 levezetett km, hat megtekintett meccs a helyszínen, a pihenőnapra pedig befért még egy 40. szülinap, csak hogy ne unatkozzunk. Minden meccsnapon kora délután elindultunk, hogy kései ebédelni tudjunk, és ne a meccsek után kelljen éhenhalnunk, szóval felkelsz, összekapod magad, mész, csinálod, hazavezetsz, alszol, felkelsz, összekapod magad, mész. Durva volt, maradjunk annyiban, még nekünk is, nem is tudom, hogy bírták ezt talpon a szervezők. Mindenesetre köszönjük, nagyon pöpec tornát raktak össze nekünk, egyedül a nézőtéren tevékenykedő biztonságiak mentalitásába tudnék belekötni, ők sajnos nem voltak túl cukik, nem úgy, mint a médiában dolgozók. Tudom, mert járkáltam ide-oda. Nagy szerencsémre vasárnapra véletlenül nem vittem laptopot, de eredetileg is úgy terveztem, hogy arra a meccsre beállok inkább a táborba, mert nélkülem ez nem fog menni, hát, igazam is volt. Mondjuk az eredeti tervemben az volt, hogy akkor már nyugodt meccsen leszünk, hehe, csak ezt elfelejtettem mondani Norvégiának, így sajnos szombaton megvertek bennünket, így valóban létszükséggé vált a portugál zokni+én-kombó, nagyon kellettünk mi ehhez a győzelemhez. Nem szeretnék meccset elemezni utólag, kicsit felesleges is lenne, inkább csak benyomásokat, jó teljesítményeket és örökké emlékezetes pillanatokat osztanék meg.
Ez nem Roló tornája volt, az egyértelmű, ezen a meccsen sem tudott hozzátenni, meg is köszönte meccs után a csapatnak a repjegyet, hehe. Szerencsére viszont volt egy Bartucz Laci is a keretben, aki óriásit védett már a norgék ellen is, de vasárnap, gyakorlatilag hihetetlen volt, amit az asztalra letett, az a 41% nem is mutatja meg rendesen. Kulcsmomentumokban védett heteseket, ziccereket, majdnem mindent, tényleg, és mindezt a végjátékban tette, egyértelműen ő volt a kijutás egyik hőse. A legfixebb helye a párizsi gépen az övé, nálam egyértelműen. Egyébként rettentő nehéz lesz szűkíteni most ezen a kereten, de hát valakinek ezt a melót is el kell majd végeznie. Mindenesetre idén van stabil kapunk a válogatottban, ebben egyértelműen nagyot léptünk előre. (És nem, nem szabad amiatt itthonhagyni Mikler Rolit, mert most nem ment neki!)
A másik kiemelkedő teljesítmény természetesen Imre Bencéé volt, aki ismét egy hibátlant tolt, ráadásul nem kevés góllal, 9/9, mesés teljesítmény, gratulálunk neki! Elképesztő, hogy pár hónap alatt milyen szépen felnőtt a feladathoz, nem lesz neki nagy a kabát Kielben sem, ebben biztos vagyok. De addig még van néhány nyitott front. Az irányítókat is dicséret illeti, a meccs nagyrészében komoly játékszervezés folyt, nem véletlen és nem kényszer a szélsőjáték - valaki a múltkori után ezt írta, ezért emelem most ki -, attól még nem kényszer a szél, ha lemegy addig a labda, vagy akkor gyakorlatilag minden posztról belőtt szélsőgól kényszer valahol? Faszság. Teljesen tudatos előnyszerzésből mentek le a labdák, és Imre mellett meg kell említeni Bókát is, ő is nagyon stabil hétvégét tolt, sőt, szerintem a norgék elleni védekezéssel még Pedro is tett hozzá valamennyit, de nyilván neki volt a legkisebb szerepe. Szóval van magyar szélsőjáték, bravó.
A beállóink hozták a kötelezőt a hétvégén, BB-re nagyon készült minden csapat, ez tűpontosan látszódott, hamarabb RostaMájkival talán onnan több gólt is össze tudtunk volna kalapozni, de most ez is elégnek bizonyult az olimpiára. Szinte mindenki feljebb tolta a védekezését az átlövőink ellen, ennek megfelelően nem is villogtunk kinti lövésekkel, viszont a cselezések, egy-egyezések eléggé mentek, és működtek is rendesen, abban szinte minden külső poszton játszónk jeleskedett. Bodót muszáj még kiemelnem, a januári Eb. óta nagyot fordult a világ vele, nem emlékszem hibájára sem, és most valahogy a védekezése is rendben volt, esküszöm.
A portugálok elleni meccs maga volt a CSODA.
Egyébként rettentő szépen fejlődött fel a hétvége a csúcspontja felé, Tunézia ellen még pöfögött a gépezett, de végül töksimán nyert a válogatott, a közönség viszont még csak befelé melegített a hétvégére, gyakorlatilag félig mozizott. A norgék elleni meccset ha reggelig játszuk, sem tudtuk volna megnyerni, szvsz, egyszerűen akkorát védekeztek ellenünk, mint a ház, és hiányzott egy extra teljesítmény a mezőnyből, Bartucz ugyan már ezen a meccsen is sokat parádézott, de gólt vágni nem tudott, a mezőnyben pedig minden fontos pillanatot elbaltáztunk. Viszont itt már éledezett a tábor és a lelátó, elkezdte érezni a közönség, hogy hogyan tud jól segíteni a fiúknak. Ami már ezeken a meccseken is nagyon jól működött, az a válaszolgatós volt, az nagyon nagyot szólt mindannyiszor. A vasárnapi döntő pedig feltette az i-re a pontot. Amúgy is egy jól szervezett, gördülékeny, fasza helyszínen lejátszott torna volt - najó, azért itt nem konkrétan a városra gondolok, amelyben még továbbra is keresnünk kell a jót -, de ezzel a katarzissal a végén örök emlék. Mindenkinek, aki ott volt. Az első pillanattól az utolsóig együtt dolgozott a csapat, a pad, a staff és a lelátó. Nagyon komoly összeborulás volt a helyszínen, minden szereplő érezte a másik rezdülését, egy pillanatig nem éreztem úgy, hogy kikaphatunk, a kérdés mindig az volt, hogy mikor. Mikor jövünk vissza, és mikor fordítunk? És amikor elkezdődött a miracle, onnan teljes extázisban volt a helyszínen mindenki. Én mondjuk amúgy is elbőgöm magam minden szaron, de ez. Ez. Ez mi volt? Hihetetlen volt. Most is tudnék sírni és simán ráz a hideg, ha az utolsó 10 percre és az azutáni érzelmi viharra, össznépi bömbire gondolok.
Amikor a szerencsétlen szakállas capo felállította a komplett arénát, és a legvégéig senki sem ült vissza, hanem _érzésem szerint tényleg_ mindenki ordított. Amikor Bartucz Laci megfogta azt a ziccert ott. Aztán még egyet. Amikor Lékai betörés után szépen lehúzta tovább Imrének. Aztán még egyszer. Aztán a végén fordítva volt, haha. Amikor a magyar válogatott gyakorlatilag hiba nélküli végjátékot tolt. Amikor együtt bőgött a helyszínen lévők fele. Amikor még a mixed zoneban is csak bömbölni tudtam. Elképesztő volt. Magyar csapat, magyar közönség előtt ilyet még nem tolt, szerintem, és még csak most kezdődik a móka. A repülőkért baromi nagy kár, és nem is értem, igazából mi volt azzal a gond, tök kedves sztori lehetett volna, személyes, különleges, nem drága, de melós, tényleg aranyos. Nagyon papíros lett volna a háló? Vagy mi? Na mindegy, azért nagy kár volt. Aki tisztességgel beleállt ebbe a tornába, az hullafáradt most, kell még néhány nap, hogy a 44 évem visszarázódjon a rendes kerékvágásába, túl sok volt ez neki, de megérte. Minden percét imádtam, kivéve a légy-armageddont.
Az egész hétvégét köszönjük, srácok, Párizsban találkozunk! Na jó, azért nem csak ott, holnap pl. a fradistákkal, aztán jövő7en a szögediekkel, de így egyben is, majd májusban, vb-selejtezőn.
#hajrámogyorók
fotók: mksz.hu/Kovács Anikó