Izlandnak mi vagyunk a Kryptonit!

Kezdjük azzal: ebben a csapatban ez márpedig benne volt!

Persze ez most már amolyan meccs utáni okoskodásnak hathat, pláne, ha újra visszaolvassuk a saját vagy bárki más, a csúnyán elszabott hazai Eb miatt kialakult általános kincstári pesszimizmusát. Mert a budapesti teljesítmény mindenkiben jókora sebet ütött, ami azt súgta, mit súgta, üvöltötte, hogy jaj, hogy fogjuk mi elkerülni itt az újabb oltári nagy égést? Pláne, hogy kifogtuk a VB egyetlen igazán erős csoportját, ahol 3 közel azonos erősségű csapat mellé bekerült a futottak még kategória egyik legkellemetlenebb csapata, Dél-Korea.

A Korea elleni meccsről írt posztunkat, meg a meccs elét, sőt, még a tegnap éjszakára tervezett posztunkat is elvitte a Zanzibári nyaralás/meló/gyereknevelés/cica/kutya/mérési hiba, szóval többek között azt sem tudtuk megénekelni, hogy a gyengébb második félidő ellenére valójában különösebb szenvedés nélkül behúztuk a felhozó meccsünket. Így kanyarodhattunk rá a tegnapi, Izland ellenire, amiről már jó előre tudtuk, hogy ha a kitűzött, egyáltalán nem visszafogott célok felé érdemi lépéseket akarunk tenni, akkor muszáj behúzni, de legalább egy jó ikszre-szorosra kihozni.

Ehhez képest néhány percnyi tapogatózás után úgy léptek el tőlünk a Ssonok, ahogy arra számítani lehetett: Szita Zozó bebombázta az első pár lövését, csak aztán 15 perc után jöttek az első cseréink, meg néhány rossz passz, technikai hiba, amire érkeztek a menetrendszerű izlandi kontrák, megfejelve Gustavsson üreskapus góljával, és hipp-hopp, már 5 volt közte. Még úgy is, hogy ők is szokatlanul sokat hibáztak, csak mi ezt kevésbé tudtuk kihasználni. Mondjuk, tegyük hozzá, a Bonaventura ikrek sem ekkortájt gyűjtötték be az új insta követőiket, de aztán kiderült, hogy valójában csak ekkor építették fel azt az izlandi előnyt, amit a meccs végén a legjobbkor adtak vissza nekünk.

Az I. félidő második fele egyértelműen Palmarssonéké volt, a cseréink sem tudtak hozzátenni, sőt, Gustavsson is ekkor hozta a védései nagy részét. Bár volt egy pillanat, amikor úgy tűnt, a félidőt akár -3-ra is menthetjük, ehelyett megint hibáztunk, ők meg az utolsó pillanatban Elísson parádés góljával zártak, -5 a szünetben, mi meg magunk alatt. Pedig annyira nem volt gyász ez az első félidő, eleve kiderült, hogy Chema külön erre a meccsre tartogatott egy csomó játékot, pl. a 11. percben egy sima Szita-Bánhidi 2:2-nek látszó szituból Zozó olyan parádés passzt osztott le Bókának, hogy nálunk csak az izlandi védelem pislogott jobban. Mondom, időnként jól látszott, felkészültek vagyunk, nem görcsölünk rá a pattogós, a beálló körül kifejezetten jól záró izlandi védekezésre. Meg az is kiderült, hogy Szitát teljesen ostoba módon aszalja a szélen Pastor, mert Zozó nem csak emelkedésben és karban, de döntésekben is erős. Szóval tök jogosan tüzelte Chema az öltözőben a srácokat azzal, hogy nincs mitől félnünk, menjünk előre, jó lesz ez.

És jó is lett!

Persze nem azonnal. Hiába kezdtek két rontott lövéssel az izlandiak, a II. félidő valójában ott folytatódott, ahol az elsőt befejeztük. Hibából nem lett kevesebb, sőt, talán itt értük el a mélypontot. A ketteseinket-hármasainkat sorra verték el, amiből vagy betörésből lőttek könnyű gólt vagy az elöl elszórt labdáinkat büntették meg egy üreskapus/indulás góllal. Közben mi szenvedtünk a faluk előtt, mint rendes gimnazista a szalagavató másnapján.

Ezen a ponton akkor térjünk vissza a bevezetőre, mert valójában itt csak annyi történt, hogy előhúzta a csaoat azt, amit évek óta tud. Ez a csapat a Gulyás-éra kezdete óta kb. változatlan formában van együtt, és küzdőszellemben, ha úgy tetszik, tévészakkommentátorosan: mentális erőben irtózatosan ott van. Emlékezzünk csak a legutóbbi vb-re, ahol szinte pontosan ugyanez a keret vett részt és ugyan a sorsolásunk kedvezőbb volt, de baszki, akkor is úgy jutottunk be a 8 közé a németeket és a lengyeleket megelőzve, majd buktuk el a franciák ellen egy őrülten kiélezett meccsen a legjobb négy közé jutást, hogy amikor nem ment, amikor szenvedtünk, akkor is valahogy a meccsben tudtuk tartani magunkat. Pont, ahogy tegnap.

Ja, mert az azért legyen tiszta mindenkinek: ha nem is világverő ez az izlandi csapat, de rég nem csak Palmarsson tartozik közülük a top játékosok közé. Kristjansson épp most vezette Bundesliga aranyig a Magdeburgot, Magnussont már most a legjobbak között emlegetik a posztján, Elísson a Bundesligában, Gudjonsson a BL-ben edződött évekig. Tehát ha a kezdősorukat nézzük posztonként lebontva, nem is kérdés, ki tart előrébb. Szóval ahogy két éve, most újra igaz volt, hogy nem játéktudásban vagy egyéni képességekben voltunk erősebbek az ellenfelünknél, hanem egységben és abban, hogy bárkit tettünk be a padról, nem fosta össze magát.

Tegnap ez a bárki előbb Ancsin és Pedro volt, akik kibrusztolt gólokkal cipelték a hátukon a csapatot, ezzel csimpaszkodtunk a jégföldiekbe. Közben a padon erőt gyűjtött Ilic és Bodó, hogy aztán az utolsó tíz percre Máté mellé beszállva megforgassák a meccset. Hozzájuk csatlakozott az idén a felnőtt mezőnybe végképp megérkező Rosta Miki, aki, ha kellett, posztról lőtt gólt, ha meg arra volt szükség, beverte azt a hetest, amivel 1:1 után újra ikszre hoztuk a meccset.

De nem csak akaratban voltunk erősek, hanem a padon is, ezt ne felejtsük el. Miközben Gudmundsson - akit amúgy én rettentően kedvelek - megint belefutott a tőle már annyiszor látott hibába, hogy ugyanazt (a nyilván tökéletesen megtervezett) játékot erőltette a végtelenségig, Chema inkább azt figyelte, kik tudnak még a végén is hozzátenni. Ezért kapta le Hanuszt néhány támadás után és tette vissza az amúgy már a kézilabda-egyetemen is Izland szakon végzett Lékuszt és merte bedobni a hosszú oldalra, ergo támadás-védekezésre az első világversenye ellenére rettentően tökös játékot villantó Ilicet. De ne feledkezzünk meg Miklerről sem, aki igazi klasszis módjára akkor hozta a bravúrokat, amikor az igazán számított, ezzel végképp kivégezve Gundmundsson idegeit. Az önbizalmunkat pedig a sporicsajok is díjazták, a végén már sorra nekünk adták a kétes (és a nem is annyira kétes) szitukat, dehát ilyen ez, a támogatásért meg is kell küzdeni.

Szóval amíg az izlandiak elfáradtak, mi meg tudtunk újulni, ezt ízlelgessük azért! Ennyit számít a pad, meg az edző padba vetett bizalma. Ennyit számít, hogy Chema a meccs után is halál rezignáltan azt bírta mondani, hogy ja, ez is csak egy meccs volt, szuper, hogy nyertünk, megyünk tovább. Mert valójában ennyiről is van szó: egy fontos csatát behúztunk, ezzel helyre is tettük az elmúlt évet. Nem szabad elszállnunk, de most már lehet nyugodtan továbbmenni, hogy az elsüllyesztett viking hajóról zsákmányolt tapasztalattal és önbizalommal a zsákban célba vegyük a másik nagy hajósnemzetet, a portugálokat.

Hajrá, mogyorók, nálunk van a Kryptonit!