Mindenki azt mondja, vannak tehetséges utánpótláskorú játékosaink, csak valahogy elpárolog belőlük a tehetség, mire felnőnek. De mégis, mi lehet ennek az oka? Szerintünk tudjuk a megoldást, csak félünk kimondani.
Csoknyait és Maticsot megerősítette a szövetség, igaz, mindössze június 30-ig. Hosszú távú megoldás tehát továbbra sincs, sőt, a kapitánypáros még a következő világversenyig sem tervezhet. Reméljük, minderre csak azért volt szükség, hogy legyen ideje kidolgozni a szövetségnek és az utánpótlásnevelésben kiemelten érintett kluboknak a következő olimpiai ciklusra vonatkozó tervet, azokat a reformokat, amivel elérhetjük, hogy a 16-18-20 éves tehetségeinkből képesek legyünk felnőtt klasszisokat nevelni.
A vébé óta sokan és sokszor elmondták a véleményüket. Kicsit déjà vu ez a helyzet, mert emlékeim szerint a férfi szakágban tavaly és három évvel ezelőtt is ugyanez volt a helyzet és bár rengeteg minden történt a sportágban azóta, az érdemi változások nem igazán látszanak. A sokféle álláspontnak - meglepő módón - egy közös eredője azért akad, mégpedig az, hogy utánpótlásszinten nem vagyunk (még annyira) lemaradva az élvonaltól, de amíg a német, francia, spanyol vagy skandináv fiatalok "egycsapásra" válnak a felnőtt válogatott húzóembereivé, addig nálunk az elmúlt 5-10 év leginkább a végül elkallódó leendő Éles Józsikról (és Görbicz Anitákról) szólt.
Amikor ez a kérdés felmerül, a hazai kézilabda megmondóemberei - habitustól függően - vagy széttárják a kezüket vagy elkezdenek valamilyen külső tényezőre mutogatni. Nem gondolom, hogy a szakmában dolgozók ne tudnák a választ, csak azt, hogy nem érintettek abban, hogy ezt a közvélemény elé tárják. Mégpedig azért nem, mert az rossz fényt vetne a saját és/vagy közvetlen kollégáik munkájára, illetve a hazai élvonalra úgy általában.
A felnőtté válás problémája az általános vélemények szerint két okra vezethető vissza:
- a fiataloknak az utánpótláscsapatokból kiöregedve túl nagy ugrást jelent egy topklub felnőtt kerete, nem jutnak állandó játéklehetőséghez, ami miatt megreked a fejlődésük;
- a kisebb klubok sem feltétlenül jelentenek megoldást, mert sokuknál - kimondva-kimondatlanul - nem biztosítottak az egyéni fejlődés szakmai feltételei, arról nem is beszélve, hogy a hazai élvonalban mindenki folyamatos eredménykényszer alatt játszik: a topklubok a bajnoki arany és a BL bűvöletében élnek, a 2-3 csapatból álló másodvonal a nemzetközi kupás helyekre és a bajnoki dobogóra hajt, a maradék pedig fordulóról-fordulóra küzd a kiesés ellen. Tisztelet a kivételnek, de ki az, aki ilyen helyzetben megbízna egy 19-20 éves srácban?
Ezek után nem csoda, hogy a józanul gondolkodó szakemberek közül senki sem az NB1-es szereplésben látja a felemelkedés kulcsát - habár nem lenne rossz egy-két olyan klub, ami minden évben megpróbálna két-három tehetséget beépíteni azért, hogy aztán néhány év elteltével továbbadja őket egy nagyobb csapatnak. Csak hát ezt az elképzelést csírájában öli meg az MKSZ fiatalok szerepeltetéséért járó extra juttatása, nomeg a TAO révén a sportágra ömlő végtelen zseton, ami miatt a tehetséges(ebb) U20-as játékosok fizetése itthon minden bizonnyal magasabb, mint bárhol máshol a világon. És ezzel körbe is értünk: "Ha egyszer itthon, nulla felelősséggel, kis munkával, de nagy lóvéért koptathatom a padot, minek mennék bárhová?" - teszi fel magának és menedzserének a kérdést a fiatal, tegyük hozzá, teljes joggal, mert ugyan melyikünk ne szeretne hasonló feltételeket a saját munkahelyén?
Ezek után csodálkozunk rajta, hogy a fiataljaink mentalitása olyan, amilyen?
A kiút nehéz, de nem lehetetlen. Összeszedtük pár pontban, szerintünk mire kellene fókuszálni.
Kiválasztás és specializáció
A legfiatalabb korosztályban elindult már egy folyamat, aminek az eredménye csak évek múlva válik majd láthatóva, ellenben az alapelvei egy részét a legidősebb utánpótlás korosztályok is hasznosíthatják. Egyrészt multifunkciós, támadni és védekezni is tudó játékosokat kell nevelni, ehhez viszont önmérsékletet kell tanusítania az utánpótlásban dolgozó edzőknek, klubvezetőknek, elengedni a már ezen a szinten is erősen jelen lévő eredménykényszert, és az igazi célra, a felnőttkori teljesítőképességre helyezni a hangsúlyt. Mert - főleg a fiúknál - könnyű elcsábulni és telepakolni a legnagyobb darab, erősen akcelerált srácokkal a csapatot. Ezzel a középiskolai évfolyamokban még könnyű érvényesülni, mert ezen a szinten még meg lehet nyerni egy meccset pusztán átlövésgólokkal - Planéta Szimonetta tudna erről mesélni, ahogy arról is, milyen rögös utat kellett bejárnia ahhoz, hogy végül ki tudja teljesíteni a tehetségét és karrierjét. Az utánpótlásba is kellenek ügyes kezű szélsők, kreatív irányítók, jól cselező, gyors átlövők és persze az, hogy a saját posztján mindenki magabiztosan tudjon védekezni. És ha a klubok utánpótláscsapatai maguktól nem változtatnak ezen, akkor a Szövetségnek kell lépnie. Az egyik út lehet erre a támogatási rendszer módosítása. A komplex és nemzetközi szinten is bevethető játékosokat képző műhelyeket kellene kiemelten jutalmazni, nem azokat, akik sorra nyerik a korosztályos kupákat. A finanszírozási modellért nem is kell messzire menni, az MLSZ már kialakított egy ilyet, még ha ez egyelőre a klubok támogatásának csak egy apró részét jelenti is. Ezzel a megoldással felértékelődnének a szélsők is, hiszen értük pont ugyanannyi pénz járna, mint a legnagyobb gólvágókért.
Kivételes tehetség
Versenyeztetés, menedzsment
Lehet valaki akármekkora utánpótlás tehetség, ha az utolsó 2-3 igazán fogékony évében nem játszik olyan szinten, ahol minden nap küzdenie, fejlődnie kell, akkor se klasszis felnőtt játékos, se igazi profi nem válik belőle soha. És ha egyszer azt kívánja a válogatott érdeke, ne legyünk szemérmesek: küldjük csak ki a srácokat néhány évre külföldre, hadd tanulják meg, milyen is a profi sportoló élete. Már csak azért is, mert itthon lényegében hiányzik egy fontos lépcsőfok a klubcsapatok erejét tekintve, az a szint, ami a két felsőpolcos klubunk és az utánuk következő 2-3 csapat között húzódik. Ezek azok a csapatok, amik megnyerik az EHF kupát, amik a Bundesligában vagy a dán, spanyol, francia bajnokságban a nemzetközi helyekért harcolnak, esetleg a BL-ben a C-D csoportot alkotják (de nyugodtan ide sorolhatjuk az A és B csoport utolsó 2-3 csapatát is). Hogy ezt a tézist tényekkel is alátámasszuk: a vébén szerepelt csapat gerincét adó, igazi klasszisnak tekintett játékosaink közül csak Bodó és Bánhidi nem játszott külföldön - cserébe ők gyakorlatilag amióta kinőttek a junior korból, Szegeden, Pastor mester kezei alatt fejlődhetnek. A többiek (Balogh, Lékai, Nagy Laci, Ilyés Feci, de ide sorolhatjuk Császárt, Jamalit és Ancsint is) mind játszottak hosszabb-rövidebb ideig külföldön, nem is rossz csapatokban. Véletlen? Aligha.
Jó, jó, de hogy jön ide a Szeged vagy Veszprém, mit tehetnek ők az ellen, ha a fiatalok nem akarnak külföldre menni? Elsősorban és mindenekelőtt: felkarolhatják a tehetségeket. Az nyilvánvaló, hogy jó, ha 5-10 évente kikerül egy-egy olyan játékos az utánpótlásból, aki azonnal helyet követelhet magának ezekben a csapatokban. Viszont ha már a sportágban korábban soha nem látott összegek áramlanak a két legnagyobb hazai klubba, senki nem tiltja meg azt, hogy a Győri Matyihoz, Szitához, Juhászhoz, Máthé Dominikhoz hasonló tehetségeket 18-20 évesen leigazolja valamelyik élcsapatunk, majd szezonról-szezonra egyre erősebb, de folyamatos játéklehetőséget biztosító csapatokba kölcsönadva biztosítsa a srácoknak a fejlődés lehetőségét. Van is erre példa: Veszprémben Ligetvári kölcsönadása - ahogy azt bő egy hete Csík Zoltán is megerősítette - ennek az útnak az első lépése, de ide sorolhatjuk a szegedi Fekete Bálint kölcsönadását is. Feltéve, hogy megkapják az "anyaegyesülettől" a szakmai és lelki támogatást, így például azt, hogy mindig legyen előttük reálisan elérhető cél. Még mielőtt bárki azt gondolná, ez a megoldás példátlan a sport világában, érdemes közelebbről megvizsgálni - mások mellett akár - a Chelsea utánpótláspolitikáját. Abramovic csapatánál többek között két korábbi kiváló játékos, Tore Andre Flo és Paulo Ferreira vezetésével egy bő csapatra való játékost helyeznek el szezonról-szezonra kisebb csapatakonál úgy, hogy közben folyamatosan kapcsolatban állnak velük: odafigyelnek a játékos egyéni fejlődésére és rendszeres tanácsokkal látják el őket. Mindezt azért, hogy végül olyan játékosok nőjenek ki a "tarcsiból", mint az angol válogatott Ruben Loftus-Cheek, Victor Moses vagy Andreas Christensen.
Ezt a rendszert az MKSZ is aktívan támogathatja, leginkább úgy, ha az utánpótlásválogatottak utánkövetésével is elkezd aktívan foglalkozni - itt sem kell nagy varázslatra gondolni, csak segíteni a tehetséges fiatalokat abban, hogy jó döntéseket hozzanak, illetve folyamatosan konzultálni velük az edzésmunkáról, céljaikról, gondjaikról. Ezt hívják szaknyelven mentorálásnak, és lényegében ez az, amit a németek néhány éve egészen parádésan oldottak meg, így teremtve meg annak a válogatottnak az alapjait, ami - mint láttuk - a néhány "szűk esztendő" után most már huzamosabb ideje újra a világ élvonalához tartozik.
Mellettem a példaképem
Nyelvtanulás
Az utolsó pontunk talán triviálisnak tűnhet, de sajnos számtalanszor láttuk már - főleg a futballistáinknál -, hogy egyáltalán nem az. Valahol felfoghatatlan, hogy a profi sportolói létre készülő, külföldi sztároktól hemzsegő topcsapatokba készülő fiatalok hogyan engedhetik meg maguknak azt a luxust, hogy nem tanulnak meg legalább angolul? A magyarázat viszont rettenetesen egyszerű: ameddig az edzők még a legmenőbb csapatoknál is csak el-elpötyögnek "külföldiül", addig hogyan várhatnánk el azt, hogy a tanítványaik idegen nyelven tanuljanak? Jó lenne, ha az a szigor, ami a felsőoktatásba pályázó fiatalok esetén megvan, átgyűrűzne a sport világába is, azaz ha már lassan az egyetemi felvételihez is kötelező lesz a nyelvtudás, legyen az egy profi sportolói szerződéshez is. Még mielőtt az a vád érne minket, hogy csak puffogunk, de a megoldásra még csak ötletünk sincs: erre lennének tökéletesen alkalmasak a külföldi edzők. Mindegy, hogy magyar vagy német, francia, spanyol, szlovén, norvég, csak tudjon levezetni egy edzést angolul! A 125 milliárdos TAO-ból futnia kellene ilyen fiatal szakvezetőkre, pályaedzőkre.
Nem kergetünk illúziókat, belátjuk, mindhárom tétel csak komoly munka, sok áldozat révén kivitelezhető, miközben nyíltan nehezen felvállalható a sportág vezetői, meghatározó személyiségei számára, mert mindegyik azt üzeni, eddig valamit nem csináltunk jól. Nem is várunk se bocsánatkérést, se a felelősök felkutatását.
Szurkolóként inkább csak annyit kérünk tisztelettel: tessék nekiállni megvalósítani ezeket!