Kicsit túlzónak éreztem az elmúlt két nap hangolódását a mai meccsre. Sajnos a spanyolok utáni eufória a közvéleményt erősen átlökte a ló túloldalára, holott továbbra is az volt a realitás - legalábbis számomra -, hogy a norvégok és köztünk még mindig egy laza tízes a különbség. Mint ahogy abban is biztos voltam, hogy velünk kezdik majd a középdöntő agyonverését. (És mielőtt még valaki belém kötne: én a németek és a románok ellen várok/vártam pontokat, bár utóbbiak is jelenleg előttünk járnak, de egy magyar-román az mindig egy külön kis döntő.)
A csarnok jól megtelt, ehhez képest a kezdő sípszó után olyan csönd állt be, mintha az egész csarnok feszülten várta volna, hogy mi törénik majd; a magyarok ott folytatják ahol a spanyolok ellen abbahagyták, norvégok meg ahogy a románok ellen? Sajnos nem, mindkét válogatott a másik arcát mutatta.
Már az elején olyan összhangban dolgozott a norvég fal, hogy az első labdára odaértek amit Lukácsnak leadtunk, és ott már sajnos látszódott, hogy mi ettől nagyon megijedtünk. Pillanatok alatt 5-1 lett az eredmény a norvégok javára, és bár a riporter lelkesen lenézte Lundét, és ugyan tényleg nem hozott extrát, de már a puszta jelenléte bőven elég volt ahhoz, hogy mi a ziccerek nagy részét belé lőjük vagy túlcentizve a kapufába.
Csak Löke 6 gólt lőtt az első félidőben, és sajnos a hármasvédőinket megette reggelire. És ha már beállósok: hát a mieink is azért okoztak gondot a norvég védelemnek. Tóvízi és Szabó szerintem most játszottak a legjobban, nemcsak válogatott szinten, hanem összességében. Tóvízi helyzetekbe hozta magát, Szabó meg olyan labdákat szedett össze, amiket magyar beállósoktól nagyon nem láttunk már egy jó ideje, és ki volt már éhezve a szemünk rendesen az ilyenekre.
Tóth Gabinak különösen örültem, mert nagyon kellett már neki egy jó meccs, és az, hogy ez pont a norvégok ellen történt meg, még nagyobb örömmel tölt el. Ma ő játszott a legtöbbet a maga 43 percével. Csak sejtem, hogy Rasmussen hamar rájött, hogy nem érdemes erőltetni a kulcsjátékosokat egy ilyen meccsen, mert túl sok mentális és fizikai erőt emészt fel az állandó kapaszkodás, és két nyerhető(bb) meccsünk még hátra van. És a második sorunk játéka is sokkal jobb volt, mint eddig.
Összességében egyáltalán nem vagyok csalódott, csak a 38 kapott gól piszkál egy kicsit, de ezen a mai meccsen is kiderült, hogy nagy potenciál van ebben a csapatban, hisz aki pályán volt az tényleg nem adta fel, és a második félidőben is voltak szép pillanataink. A nagy verés ellenére is most koncentráltunk a legjobban, alakítottunk ki helyzeteket (csak 8 eladott labdánk volt).
Azt nem mondom, hogy könnyű lesz a hátralévő két meccsünk, de mindenképpen könnyebb. Csak a norvégoknál játszik a világ két legjobb beállósa és a leggyorsabb irányítója, ami nekünk egyszerre sok, viszont azt már láttuk, hogy a többi csapattal partiban tudunk lenni, úgyhogy holnaptól a németekre kell összpontosítani.
HAJRÁ MAGYAROK!
Fotók: kollektifimages