avagy a
Csapatszintű Koperáció
Nincs rá jobb szó: egyszerűen hihetetlen volt, amit az egyszerre pályán levő hét hat magyar srác kitett a pályára. Szlovénia-Magyarország, 24-29, ízlelgessük!
Arra a kérdésre, hogy jó volt-e látni, nos, nem nagyon tudnék egyszerűen felelni. Néha, mint kézilabda, nettó ért(ékel)hetetlen dolgok történtek a pályán, többen botlottak meg a labdában, mint akik be tudták dobni az üres kapuba; volt olyan játékos, aki többször volt kiállítva támadásban, mint védekezésben, a Szlovéniában vendégszereplő, mostanában általában sikertelen csapat csinálta az alázós (fél)kínai figurákat és olyan csapat verte meg öt góllal a másikat, akiknek a szíve néha nagyobb volt, mint a kézilabdatudása.
Mint sportérték, jó volt látni? Egyértelműen. Én bevállalom: visszatetsző volt a szlovénok rángatózása-fetrengése, néha elhatalmasodott rajtam egy gunyorosan-kárörvendően rosszakarós énem. Hát, neki is jól esett, hogy látta a kék pofáresést. Én védekezésbuzi vagyok, nem a csillivilli gólokat szeretem elsősorban. És mégsem esett jól látni ezt a meccset, olyannyira nem is emlékeztetett néha kézilabdára. De nyertünk benne, jóhogy jó volt látni!
Jó, talán még nem az első félidőt. Ott még csak előjelei voltak a nagy finálénak. Már a legelején páros kiállítás, akkor még 0 kapusteljesítmény, végül is kihagyott hetesek, eladott labdák. És mégis: jó eredmény, tapadtunk, ragadtunk, szívósak voltunk.
Az első félidőben két kétperc között csak ámuldozni tudtunk a mindig okosakat mondó Art Mooneyval (az első 10 percben a négy kétperc rekord?), már amikor éppen volt rá egy pillanatunk, hogy a meglehetősen döcögős kezdet ellenére mennyire meccsben tudunk lenni a futós szlovénkákkal, és mivel addigra már kiderült, hogy ma nem lesznek szimpatikusabbak, bíztunk benne, hogy ez bizony változhat. És össze is zárt a csapat. Bodó Ricsi bátran tüzelt, Máté is belelendült, sőt, még egyeneset is tudott lőni a robotkezével, és ez ütemet, lendületet, pofát adott a támadásainknak. Illetve ami még fontosabb, hogy a stabil hátsó meló, és a mögé megérkező kapus, Székely Márton igazi tartást kölcsönzött a magyar válogatottnak, ez pedig abszolút visszaköszönt a támadásokban. A végén még parádéztunk is a kicsit nagyképűen kiálló házigizda ellen, ötgólos előnnyel várjuk a szerdát.
Nagyot küzdött mindenki, a szurkoló pedig pontosan ezt szereti látni. Az akarást. A pályán meghalást. A csapatként összezárást. Ha ezek megvannak, akkor a hibázás is belefér, sőt. De most szerencsére abból sem volt sok. Illetve ha néha sok volt, ki lettek javítva. Persze, volt bevédés, maradtak ki hetesek meg ziccerek, emberelőnyben puffogtatás vagy középen befejezés. De valahol meg kit érdekel. A végén - és így a meccs lényegében - a szlovénok futottak bele valami olyan spirálba, hogy itt ők ma nem nyerhetnek. Vujovics is inkább reklamálgatott az időkérése alatt, mintsem a játékosaival foglalkozzon (az megvan, hogy ő megúszta sárga nélkül, de Vranjes kapott? :D ).
A pályán meghalás pedig igencsak impozánsul kaotikus környezetet kapott. Nem akarok én fejetlenül és fejet követelve bírózni, hogy hol meg mi volt rossz vagy jó, és azt is tegyük hozzá, hogy egy marhára kellemetlen, szupernehéz meccset kaptak a dánok. De belülről egy csapat mit érez ennyi kiállítás között? Ilyen ipari mennyiségben ez már a fizikai plusz terhelésen túl (több helyett melózás) agyilag is hat. De itt mégcsak nem is a darabszámmal volt a gond, Ilyés hamar két kétpercet kapott, Bánhidi csak a második volt, akinél már összezárt a két, ma kicsit néha túl vérengzős skandi csóka, hogy akkor ez kétujjas vagy piroslapos (szerintem nála pont tévedtek). Siposnál a harciasság átcsapott baromságba is (meg mondjuk Ligi megúszott egy pirosat a térdelésnél). Mindegy, jelentsük ki: Vranjes hamar kényszermegoldásokra is kényszerült. Én nem tudom, mit adott mondott nekik svéd törpe meccs előtt, de abból adjon szerdán is. Szóval mit nekünk kényszerek, így is jók voltunk, de még milyen jók! Aki fölment, tette a dolgát, Timut is megcsodálhattuk támadásban, rég volt ilyen, a hibázgató Lékai egy kis fáradást leszámítva pöpec karmesterré vált, Székely a kapuban jelent meg, az utolsó 10 percben Ligi kilépéseinél csettintettem a nyelvemmel, hogy így kell ezt (és így kellett volna egész tavasszal, bocs). Most tényleg minden flottul ment.
A szlovénok nem találták a kiutat és az utat a kapunkhoz egy laza bő 10 percet hoztunk le kapott gól nélkül, amott gurultak a gyógyszerek, és begyűjtögették ők is a részint tökfölös kétperceiket.
Otthon a szlovénokat nem nagyon szokták ám 25 gól alatt tartani (asszem, a németek tudtak utoljára ilyet tenni, nagyjából harmadennyi kétperc mellett). Szóval vitán fölül most nagyon rendben volt a védelmünk, és azt gondolom, ezt most valami nagyon okosan kivitelezett harapósság okozta, amiben bizonyára Ljubónak is van érdeme.
(Az előre is főoptimista) Csillics szavaival zárnám: “szerdán találkozunk, és kijutunk a vébére”! Így!
Kép [1]
Kép [0]