Esküszöm, soha életemben nem voltam még ennyire jól meccs utáni sajtótájékoztatón, pedig Szkopjéban is frenetikusan éreztem magam, azt elhihetitek. De tényleg. Igaz, hogy Talantot eddig mindig csak ellenfél vezetőjeként hallottam nyilatkozni Veszprémben, szóval egyértelmű, hogy nem szerethettem bele egy-egy mondatába ezen a helyszínen, na de most. Most sikerült.
Pedig játékosként hogy utáltam. Tiszteltem ugyan, nyilván, de nagyon nem kedveltem.
Kezdem inkább elölről.
Kicsit sem izgultam, nem is volt miért mondjuk, de azért ez tök jó szerintem. Mármint hogy biztos voltam benne, hogy megnyerjük ezt a meccset. Amikor megkaptuk a csoportot és még kapitány nélkül voltunk, azért keményebbnek tűnt ez a kijutás dolog, bárki bármit is mond, ez így volt. Sőt, még az első meccs is necces volt, na de ez már a múlt. Mert az már azon a meccsen is látszódott, hogy nem üres frázisok többé acsapatépítés, a fiatalok beillesztése és a rotáció. Izgalmas volt a portugálok elleni meccs, igaz? Na, az ezért volt az. Ezért a két nyugis oroszok elleniért. Istenem, el sem hiszem, hogy látunk fiatalokat, hogy látunk jövőt a semmiből egyszercsak, hogy szinte látjuk Riót, legalábbis az oda vezető utat mindenképpen, és hogy látunk koncepciót. Mert mindezeket látjuk, ugye? Én igen, az biztos, de más is, remélem.
Várható volt a nem túl nagy lelkesedés, egyrészt hosszú hétvége, másrészt ballagások, ráadásul mindenki gyűjt Kölnre, biztos voltam benne, hogy nem lesz teltház, de most nem ezen múlt szerencsére. Ez egy pillanatig sem hátráltatta a szokásos, huszonhat díjat átadunk mindenféle alkalomból mindenkinek szertartást, bocs attól, aki szereti az ilyesmit, nekem herótom van tőle. Nem tudom, máshol is így van-e, menő-e az emlékplakettezgetés ennyire, de számomra éppen pont attól silányul el egy ilyen értéke, ha annyi van belőle, hogy már nem férne el a szekrényben. Nem a díjazottak kritikája ez, remélem az megvan mindenkinek, egyszerűen csak nem bírom az ilyen kötelező jellegű örüljetekeket.
A lényeg az, hogy ezen a meccsen is nagyjából az történt, amit a pad várt. Nyögvenyelősen indult ugyan a mérkőzés, de amikor összeállt a védelem, Székely (!!) elkezdte lekapdosni a kötelezőket, akkor NagyLacin kívül is - aki igen, már megint csak akkor lőtte a góljait, amikor más éppen nem merte vagy egyáltalán, nem tudott kapu közelébe sem férkőzni természetesen - hozzá tudtunk tenni, mégpedig könnyű gólokat vágattunk a szélsőkkel. Elég gyorsan kialakult az a 2-3 gólos előny, ami tulajdonképpen végig is kísérte a meccset egy rövid időszak kivételével.
Sorcsere után sem változott a játék képe, talán annyiban, hogy jöttek az átlövések, Bodó Ricsi remek ütemű és megfelelően erős lövéseivel elkezdtünk elnyúlni kicsit. A heteslövéssel voltak ugyan problémáink, de annyi baj legyen. A második félidőre sem fogytunk el, úgy tűnik patikamérlegen van kimérve, hogy kinek mennyi idő adatik meg vagy éppen mennyit bír a teste, ez így az idősebb korosztálynak végre felüdülés, a fiataloknak pedig motiváció, de hihetetlen mennyiségben. Szeretjük ezt.
Igaz, hogy volt egy kellemetlenebb időszak, amikor úgy tűnt, hogy visszajöhetnek utoljára ezen az amúgy simán megnyert meccsen, de azt kell mondjam annyira szerencsétlenek voltak, hogy egy túlbuzgó és elég ronda ütéssel maguk vetettek véget ennek a lehetőségnek. Na nem mintha nem lett volna sansz még egy esetleges egyenlítés után is akármire, de jobb így, hogy nem kellett megnéznünk, mi lett volna, ha ott izgalmas az a része. Ezt a meccset a csütörtöki homály után talán tényleg amiatt, hogy nyomás nélkül, de jobban tolták amúgy a vendégek, viszont ez nagyon kevés még ettől a hiányos kerettől is, szerintem.
Bezzeg nálunk: kapuban maradt bennünk bőven, irányítóban, jobblökőben, beállóban, és felállt fal elleni széleken szintén, szóval összességében még csak jól sem játszott ez a többféleképpen, rengeteg felállásban is megbízható szintet hozni tudó magyar válogatott, mégis így rakta meg oda-vissza a csoport előreláthatóan második helyezettjét. Mi ez, ha nem előrelépés? Nem fogok itt történelmi tettel jönni, mert ezek az oroszok azért nem azok, akiktől rettegni kellene, főleg, hogy fingom sincs tulajdonképpen, hogy az mit is akarak ezzel a két meccsel vagy hogy hogyan is kavarták addig ezt a keretet, míg Gyereven végülis nem is volt, Zsitnyikov pedig csak ezen a meccsen. Ez persze az ő bajuk, és mi köszönjük szépen. Szóval nem fogok itt történelmi tettel jönni, mert a mainstream-mel ellentétben egyáltalán nem az oroszverés tényét minősítem annak, hanem a mikéntjét. És egyáltalán ezt az egészet. Na de mielőtt teljesen elcsöppenek, még elmesélem, hogyan kenyerezett le végleg Talant Dujshebaev. Megvásárolt szinte, és döbbenetes, de néhány mondat elég volt ehhez. Néhány olyan mondat, amit én még ebben a környezetben, ilyen hitelesen életemben nem hallottam, pedig mindig is erőteljesen vágytam erre.
Az egész úgy kezdődött, hogy a sajtós elstartolt anélkül, hogy a magyarok jelen lettek volna. Mármint a magyar válogatottat képviselők, igen. Ilyet mondjuk még nem láttam sosem, de biztos így van rendben, ha már megtörtént ugye. Torgovanov és Csipurin közül előbbi kezdte azzal, hogy tipikusan oroszosan elkente az egészet ilyesmikkel, hogy nem volt szerencséjük (!!), hogy a bírók túl kemények voltak velük, hogy belelőtték a kapusba, stb. Haha. De persze a közönséget méltatták, bár maradjunk annyiban, hogy mindketten voltak már itt jobb hangulatban, szerintem. Csipurin amúgy szimpatikus nagyon, szinte kár, hogy elég jól állunk beállóban klubszinten. Nos eme orosz kis eszmefuttatás vége az lett, hogy Torgovanov kifejezte igényét azzal kapcsolatban, hogy a magyar válogatott megtehetné azt a szívességet, hogy nyer Portugáliában, mert ugye az nekik egészen fasza lenne. Erre csak hümmögtünk somolyogva nagy bőszen, de hamarost megérkezett Talant, Bodó Ricsivel és Bartók Csabával karöltve. Természetesen ők is elmondták a magukét, ilyesmik hogy az oroszok jobban játszottak, mint két napja, mi viszont saját úton járunk, amelyen haladunk is lépésről-lépésre, és hogy kívánjuk, hogy az oroszok is jussanak ki az Eb-re.
Aztán Talant már majdnem befejezte, mikor végül valamit még muszáj volt közölnie.
Hogyaszondja, még mielőtt bárki - orosz, magyar, vagy akárki anyjafialánya - ideológiákat, elméleteket gyártana, inkább most igyekszik leszögezni, hogy márpedig a következő két meccset a magyar válogatott a veteránjai nélkül fogja lejátszani, nyilván megcélozva a győzelmeket, de előtérbe helyezve a csapatépítést. VÁHÁHÁÁÁ, értitek ezt? Lófaszt eredménykényszer, jobb besorolás, presztízs, éljenéljen. Csapatépítés folyik, értjük? CSA_PAT_É_PÍ_TÉS. Ez az id. korosztály meccsprémiuma, mégpedig, hogy Kölnben illetve szegedieknek már május 20-a környékén véget ér a szezon, tulajdonképpen. Ez nekik nyilván elképesztő öröm, hetekkel több pihi, stb., parádés a fiataloknak is, hiszen nyomás nélkül vállalhatják fel a vezér szerepét, és érzik a bizalmat, ami talán a legfontosabb, és amit eddig a válogatottban sosem kaptak meg. Jó ez nekünk, szurkolóknak is, hiszen látjuk, hogy igen, a fiatalok megbírják a terhet, az idősebbek pihenhetnek, amikor csak kell, a vezetők pedig megoldják a feladatukat rendesen. Na most azt a fejet, amikor Torgovanovnak lefordították mindezt, és a két régi teammate összenézett, azt a fejet lerajzolni sem lehet.
Amúgy nem tudom, ki hogy van vele, sőt, igazából nem is érdekel, de hogy én ilyet eddig nem hallottam szövetségi kapitány szájából, az héccentség. Mármint hallottam, csak sosem volt mögé téve semmi, mert a következő meccset valamiért mindig nagyon meg kellett nyerni, ahhoz a kezdőt mindig ki kellett fingatni, szóval mindig volt valami, amiért például egy Bodó Ricsi nem felelt meg. Milyen furcsa, hogy most meg hat gólt lőtt, nem? És amúgy csillogó szemmel nyilatkozta, hogy milyen boldog, hogy itt lehet, és ilyen játékosokkal együtt tolhatja, és hogy még jól is ment neki, na nem tökéletesen, de jól.
A mai meccsen három-négy csikó kapott elég komoly szerepet, és ez a szám még növekedni fog, ez már hivatalos, ugye, úgyhogy köszönöm mindenkinek, akinek ezt köszönni lehet! Talantnak, Sótonyi Lacikának és Bartók Csabinak mindenképpen. Sőt, még Vetési Ivánnak is, igen.
Szép volt fiúk, Polska, here we go!