Azt mondtuk / kértük / szerettük volna az Eb és ez előtt a konkrét meccs előtt is leginkább, hogy ne essünk szét. Na, ezen már túl vagyunk, de ha már így alakult, nézzük a jó oldalát: az egyik előre kalkulálható vereségünket szedtük össze negyven percnyi értékelhető játékkal. Ami utána volt, abból max Lékai pihentetése és Timu góljai érdemesek említésre.
De kezdjük az elején, mert arról is érdemes beszélni. Masszív fallal és bátor támadásokkal kezdtünk. Hátul nem nyíltunk ki, nem lépkedtünk fel, inkább próbáltunk jó blokkokat összehozni Rolónak. Előbbi még meg is volt, utóbbi sokkal kevésbé, Mikler alig-alig tudott belekapni a lövésekbe. Közben bele-belecsúszott néhány csúnyán elszámolt védekezés, de ekkor még belefért, mert Landin Rolóhoz hasonlóan labda nélküli nyilvános edzést tartott. Ami a felállásunkat illeti, jobbszélső nélkül kezdtünk, így Ancsin és Balogh egyszerre lehettek pályán. Így a Lékai - Balogh védekezés alól felmentett párosunkból Máté végig pályán maradhatott, míg Balogh cserélt Timuval. Nyilván ebből kellett volna a lerohanásoknak jönnie, de ebből viszonylag keveset láthattunk - persze labdaszerzés, védés nélkül ez nem egyszerű.
Meg szélsők nélkül. Az Ancsin-Balogh páros miatt jobb oldalon eleve nem számíthattunk klasszikus szélsőjátékra, Ancsin természetes módon inkább visszafelé indult, mint a kapu felé, a túloldalon Juhász pedig ezúttal láthatatlan volt. Nem segített ezen Ligetvári bevetése és sem. Ezzel feladtuk az egy támadás-védekezés cserét, de ettől még maradt Ancsin a sarokban, így továbbra sem lett klasszikus jobbszélsőnk. Nem is tömtük labdával persze sem őt, sem Juhászt, és itt jön képbe a dán fal. Jacobsen ugyanis azt, amit leginkább várni lehetett tőle, máris megtette: a hagyományosan a tornák elejébe beleszaró dán csapat helyett ezúttal kihegyezve, frissen, harapósan kezdtek, ami főleg a védekezésükön látszott, így nekünk minden gólért izzadni kellett. A védelmük kulcsa nálam Rasmus Lauge volt, hatalmasat játszott kettes védőben, gyönyörűen tolta befelé a ballövőnket. Ez volt az egyik alapja annak, hogy az alapvetően betörésekre, átlövésekre szakosodott támadósorunkat betolták középre, a szélsőket szinte teljesen kivéve ezzel a játékból. Így Bánhidi elől Toft Hansen és Mollgard már viszonylag simán elszívták a levegőt, ahogy sem Máté, sem Balogh nem tudott igazán lendületet venni, betöréssel kísérletezni. Azzal, hogy Bodó, Jamali és a túloldalon Ancsin - akik kintről is tudnának tüzelni - nem igazán kerültek jó lövőhelyzetbe, csak a bravúrgólok maradtak, a kezek alatt-között ellőtt labdák. Ezzel a játékkal addig tudtunk partiban maradni, amíg Jacobsen le nem kapta Landint. Merthogy Green masszív 50+ százalékkal szállt be, lekapkodva minden védhetőt (kivéve Bodó hajpántleszedős bombáját), kiegészítve néhány klasszis védéssel.
A remek dán védekezés és Green ellenére 40 percig tényleg bíztató volt, amit láttunk. Talán nem is a játékunk, mert az bizony sokszor döcögött, hanem az arcok, az akarás, a küzdés, mert az megvolt. És az önbizalom, ami leginkább újdonság lehetett. Mindenki meg merte csinálni, amit tud, nem fostuk össze magunkat egy-egy rossz lövéstől, és ez talán a legértékesebb dolog, amit ebből a meccsből magunkkal vihetünk. Az elmúlt években mindig inkább a kiszámoltság, a tutinál is tutibb megoldások keresése jellemzett minket. Ehelyett most végre bevállalósak voltunk, lásd pl. a két üreskapus helyzetünket, amit gondolkodás nélkül raktunk a helyére, mintha mi sem lenne természetesebb. Ancsin, Bodó, Jamali tüzelt, amikor csak lehetett. Plusz pályra lépett a 23. percben egy Bartók Donát, 21 évesen, ha jól számolom, harmadik hivatalos válogatott meccsén, majd fél perccel később - nincs rá jobb szó - akkora gólt baszott a regnáló olimpiai bajnoknak, mintha csak valami felkészülési meccsen lenne, mondjuk valami Regionalliga csapat ellen. Aztán a következővel kishíján kidöntötte Green kapuját, de ez sem számított, mert a harmadik lövése megint jó volt. Semmi teher, semmi görcs, már csak emiatt megérte ez a mai.
Jó volt az is, amikor Lékai odaállt a heteshez. Talán egy interjúban is említette nemrég, hogy mindenkinek jobb, hogy nem ő lövi a büntetőket. Ehhez képest most mégis odaállt és belőtte. Miért fontos ez? Mert ennek a csapatnak most már hivatalosan is ő a vezére. Márpedig egy vezérnek az ilyen meleg szituációkban kell megmutania, mennyit ér. Lékusz ma nem játszott jól, de így is vezér tudott lenni, és ez később még nagyon jól jöhet.
Visszatérve a meccsre, a második félidőben is folytatódott a trend, a dánok hol átlövésből, hol indulásból tudtak viszonylag könnyű gólokat lőni, miközben mi továbbra is akadozva, nehézkesen gyűjtögettük a pontokat. Green is folytatta a jó szériáját, ahogy sajnos Mikler is a saját gyengébbjét. A kétperces kiállítások alatt látszott ez különösen, az előnyeinkből max tartani tudtuk az eredményt, míg a dánok a saját támadásaikat fórban pillanatok alatt oldották meg. Nem változott ez meg akkor sem, amikor Mikkel Hansent harmadszor is kiszórták. Sőt, Damgaard köszönte szépen, élt a lehetőséggel és irgalmatlanul megszórt minket. Aztán innentől kezdve szép fokozatosan mindenki más is. Nincs ebben semmi meglepő, ez az a különbség, amiről mindenki beszélt, ami miatt ők sokkal előrébb tartanak nálunk. Vranjes nem is görcsölte halálra magát, a 45 percben kikérte az utolsó idejét, feltett egy 7 mezőnyös játékot, amit korrektül behúztunk. Viszont a következő támadásnál ledaráltuk Damgaard-t, kiszórták Ancsint, aztán szinte azonnal elmentek hattal, erre Ljubo elkezdte behozni a második sort. Miért ne tette volna, ha már a két pont nem jöhet össze, legalább ne dögöljünk bele a nyitómeccsbe.
Szerencsére a mócsingba végül nem csúsztunk bele, pedig volt olyan pillanat, amikor az is benne volt. A spanyolok ellen jó lenne egy szorosat játszani, aztán a cseheket megcsapni izomból. Bennünk lehet mindkettő, bár a brutális spanyol védekezést elnézve jó kérdés, mennyivel fog jobban működni a támadójátékunk. Na persze ez a mai is más lett volna, ha Máténak, Jamalinak is sül a keze, vagy ha Bánhidit, Juhászt nem nullázzák le teljesen.
De maradjunk pozitívak: Timu három akciógólja bizonyítja, semmi sem lehetetlen.