Várható volt, hogy a mélypontról felfelé mozdulunk el, hiszen lefelé már nem nagyon volt hova, végre az ilyen melóhoz szükséges akarattal, tökösséggel, elánnal, hozzáállással kezdtünk egy mérkőzést, ez az orosz-meccs óta tartó nihilhez képest hatalmas felüdülés volt az agyamnak. A védekezés kellően agresszíven mozgott együtt az elejétől kezdve, a támadásainkban megvolt a lendület és az erő, ültek a lövéseink (igaz, hogy nem Árpádnak), azt gyorsan megállapíthattuk tehát, hogy jót tett ez a pár nap szünet a magyar válogatottnak. Meg az is, hogy tulajdonképpen nyomás nélkül játszhattak a srácok, hiszen szinte már minden mindegy volt, ugye.
Sok nyilatkozatban elhangzott a pihis napok közben, hogy próbálják a fiatalok elvesztett önbizalmát némiképp helyreállítani, ez láthatóan sikerült. Bár egy rendes irányító innen is borzasztóan hiányzott, de legalább most megvoltak a zárások a lövőknek, akik szépen ki is használták ezt a helyzetet. Kornél lubickolt az átlövéseiben meccs elején (irányító, mi?), de Jamali ellentmondást nem tűrő védekezését is kiemelhetném, mint kuriózum, szóval voltak végre figyelemreméltó szituációk támadásban is és védekezésben. Egy teljesen más felfogású magyar válogatottat láthattunk az első félidőben, mint amit az utóbbi három meccsen megszoktunk, és ennek meg is volt az eredménye. Igen, én az oroszok ellenit is ide sorolom, hiába lett egy a különbség, azon a meccsen sem volt cseppnyi esélyünk sem a győzelemre, nem úgy ezen a spanyol-meccsen.
A félidő nagyobbik részében precízen zárt a magyar védelem, visszaálltunk hatosfalra, és ahogyan az várható is volt egy ilyen húzás után, ez megteremtette az alapját a jó teljesítményünknek. Ilyenkor zakatolnak az agyamban a kérdések, hogy de akkor eddig minek kellett erőltetni azt a területvédekezést, ami egyáltalán nem ment, ha ez meg közben így működik? Persze emögött Roló is tudott hozni egy megnyugtató átlagot, kicsit annál is többet, és a lövőfolyosós védésekből felépítve magát ziccereket is fogott szépen. Istenem, miért kellett három meccsnyi előnyt adni minden ellenfélnek, de most tényleg? Mi történt? Ehh, próbálom elengedni, muszáj is lesz, de marha nehéz, nekem legalábbis mindenképpen. Sajnálom, én már csak ilyen olimpia-centrikus hülye vagyok, ez van, ezen nőttem fel. Ezzel az első félideivel simán csapjuk az oroszokat és a németek elleni sem lett volna lefutott, ugye. Ehhh.
A második félidőben persze gyorsan közétettek 2-3 gólt a spanyolok, kellett némi idő, míg újra visszataláltunk a védekezésünkhöz, de onnantól ismét meccsben volt a magyar csapat. Jóbarátaink, a fehérorosz páros jellemzően a spanyoloknak adták a kétes szitukat, meg amúgy az egész meccset is persze, de így sem voltak hajlandóak leszakadni a magyarok, végre mindenki küzdött, hajtott, NagyLaci hátára vette a válogatottat, és amikor Timuzsin fejezte be a lerohanást, már majdnem elhittem mindent.
Irányító persze továbbra is nagyon hiányzott, Faluvégi játéka messze van attól, amit ne kelljen kompenzálniuk a lövőknek, de még ezzel együtt is viszonylag szoros végjátékra fordultunk a spanyolok ellen, mert a lövőink tették a dolgukat szépen, ha nem NagyLaci, akkor Jamali állt bele a góllövésbe. Ugye ezt kellett volna eddig is erőltetni, kiadni a beállóknak, hogy zárjanak végre rendesen, és azokban a folyosókban közelebb avászkodni az aktuális falhoz minden meccsen, de sajnos a két lényegesen ennek a közelében sem voltunk. Sem akaratban, sem harapásban, sem futómennyiségben, sem erőben nem voltunk a kanyarban sem ehhez a maihoz képest, aminek még örülni is lehetne, ha nem lenne már baromi későn ez. Mert késő. Pontot nem ért, olimpiai selejtezőt szintén nem. Örvendetes a feltámadás, de azért bennem rengeteg további kérdést vet fel, hogy őszinte legyek. Az egyik a sok közül az, hogy miért?
Aztán persze elfogytunk, mint szilveszteri buliban a fincsi kókuszgolyó, de hogy őszinte legyek, ez a meccs még ezzel együtt is sokkal fogyaszthatóbb volt, mint az előző kettő (három). Becsületből el kéne kalapálni holnap a svédeket, csak hogy legalább legyen még győztes meccsünk ezen a világversenyen.