Ez a csarnok pontosan annyira gyönyörű, mint a képeken, viszont ehhez mérten szokatlan is a szemnek és a térérzéknek. A németek nyilván már megszokták, itt játszották a csoportmeccseiket, mi is edzettünk itt tegnap este, szóval nem teljesen idegen, de maradjunk annyiban, hogy ezek a kupolás cuccok nem feltétlen sportrendezvények rendezésére lettek megálmodva szerintem. Hideg is, bevilágítani is csak úgy lehet, hogy közben reflektorok csapnak a horizont fölé merészkedő szembe, remélem a kapusok jól tudják majd kezelni ezt.
Magyar szurkolóból több volt ugyan, mint Gdanskban, de kicsit keveseltem, hogy őszinte legyek. Nincs ez a város olyan messze, hogy csak ennyien jöjjenek, reméltem, hogy ma olyat játszunk, hogy a maradék otthon maradóknak megjön a kedve, és a következő két meccsre felkerekednek, de finoman szólva sem így lett. Ugyanakkor határozottan jobban szólt a hajrá Magyarország, már a bemelegítés alatt kiderült, hogy hangjuk biztosan lesz. Furcsamód nem volt teltház, pedig sokkal kisebb csarnok ez, mint az Ergo, mondjuk az igaz, hogy Dániától távolabb van. Viszont hogy egymás alatt, felett tömörültek a szurkolni vágyó magyarok, németek, az meglehetősen hülyeségnek tűnt nekem. De mindegy.
Veletek vagyunk, győzni akarunk, hallatszott a lelátóról a himnuszok végén, és hát nyilván nagyon kellett volna a két pont ahhoz, hogy reménykedni merjünk még olimpia-ügyben. Pont nélkül sincs még továbbra sem semmi veszve, és ez a legszörnyűbb az egészben. Hogy itt állunk 1 db győzelemmel és három égéssel, és még mindig van remény. Ennyire nem lett volna ez mission impossible egy egészséges mértékű frissítéssel.
Dahmkének lehúzott labdával kezdtek a németek, ahogy az várható is volt, és sajnos ugyanolyan gyermekded hibával kezdtünk a mi támadásunknál, ahogy az előző két meccsen, ebből aztán megint jöhettek, Reichmann hetesével és szélre húzott lerohanásával pillanatok alatt vezettek is kettővel. Kornél gyorsan szépített egy kitámasztásból, de sajnos megint tetemes hátrányt szedtünk össze már az első percekben. Roló az első hetesbe ugyan beleért, de sajnos nem nagyon érezte a lövéseket, persze a védekezés sem tűnt betonfalnak, bár a 8. percben végre sáncoltunk egy lövést, ilyet szerintem egyáltalán nem csináltunk a csoportmeccseken. Furcsa volt látni, hogy a VIP-ben skandikanak tűnő figurák szurkoltak nekünk, meg az is fura volt, hogy a sajtósban mellettem ülő srácnak 10 perc kellett ahhoz, hogy rácsodálkozzon a kispadunknál magyarázó Dujshebaevre.
Lassan megszokom a nagy hátrányban bénázó magyar válogatott látványát, hát nem igényeltem volna, egyáltalán nem jó érzés. Nézegettem a németeket, kilenc kilencvenes években született gyerek van náluk is, úgyhogy fiatalabbak egyáltalán nem voltunk. A védekezésünket egyszerűen nem tudtuk összerakni továbbra sem, ebből pedig jött a folytonos bizonytalanság támadásban, és most a lövőink keze sem sült semennyire sem szinte. Jamalinak kicsit, de ekkorra már öt góllal vezettek a németek, az pedig tetemes hátrány, megint csak futhattunk az eredmény után a komplett meccsen. Egészen elképesztő hátrány, ha az irányítódat nem tekinti az ellenfél középső védelme kapura veszélyesnek, így már kilenc, tíz méteren le tudták faultolni a lövőinket, amire nem is volt válaszunk sajnos. Talán erőltethettük volna a szélsők befutkosását, ilyet eddig nem láttam magunktól egyszer sem, pedig adódik megoldásként a feljáró faultolók mögé, de ehelyett elölről kerültettük a falat Gerivel. Faluvégi elnagyolt, lassú mozdulatai borzasztó könnyen olvashatóak ebben a mezőnyben, én elhiszem, hogy ügyes és tehetséges gyerek, de nem tudom eléggé hangsúlyozni, hogy konkrétan megeszik ezen a szinten. Hiányzott Lékai, de csak egy meze tűnt fel Wroclawban, hiányzott Feci is, de csak Melanie volt itt helyette.
Jamali egyéni megoldásai jelentették a gólveszélyt, más nem. Mint egy serdülő kupán, helyenként annyi szerencsétlenkedést hordtunk össze, hiába szereztünk labdát, ha utána dadogott három ember kezében, aztán persze odadadogott a németekhez. Nem értem, egyszerűen nem tudom megérteni, hogy mi ez, és hogy mit akartunk megint ezen a meccsen. Talant nem kért időt sem az első félidőben, ezek szerint minden rendben zajlott szerinte. Mi értelme van így ennek?
Az amúgy semmi újat nem mutató, egyszerűen csak pontosan passzoló, lelkes, futni hajlandó németek széjjel aláztak minket. Megint szörnyű volt nézni ezt az egészet. És hiába ébredünk fel a második félidő végére, ez borzasztó kevés. (Ezt még félidőben írtam, de most már fel sem ébredtünk). Így ne is kapjanak ki a ruszkik, ez a csapat egész egyszerűen nem érdemeli meg Riót. Csak hát ezzel az a legnagyobb gond, hogy az a generáció meg, amelyik annyi nagy versenyen hozott bravúrokat, amelyik tudott egymásért kaparni és küzdeni, amelyikben mindig is benne volt egy kiemelkedő eredmény, az viszont megérdemelte volna. És még az is rohadt nagy para ezzel, hogy lehet mutogatni, külföldivel sem jobb, ugye. És ez is lesz a mainstream, ebben mindenki biztos lehet. Nem értem, komolyan nem értem Talantot, pedig annyira elhittem, hogy megváltó lesz.
17:9-nél aztán újra csodát vártunk a második félidőre, ami persze újra nem jött el.
Akkor egyszerűen már írni sem tudtam mit, csak meredtem magam elé, és azon tűnődtem, hogy miért? Hogy miért kellett ezt? Miért kellett ennyire elcseszni ezt az Eb-t? És az olimpiát? Egy fasza generáció utolsó olimpiáját? Hát nem lett volna elég idejük ezeknek a gyerekeknek, de most tényleg? Persze GulyásPetivel és Balogh Zsoltival már más képünk lenne, de hogy a tudatosan kihagyottakkal is, az vitathatatlan egyszerűen. Nélkülük súlytalanok vagyunk, kettes védő nélkül átjáróház hátul, irányító nélkül fogalmatlan bénák elöl. Nem tudok pozitívumot látni ebben, ennyik vagyunk, és láthatóan nem is tudunk jobbat ennél.
Csalódott vagyok, és rohadtul sajnálom.
A mai meccs fotói ITT.