Végre! Végre! Végre! Kijött végre a (reális) különbség a válogatottunk és egy másik komoly csapat ellen, A MI JAVUNKRA!
Bevallom, iszonyatosan lehangoltan, elcsüggedve ültem TV elé, aztán a csajok elkezdtek bevonulgatni, és ott már éreztem, de még nem mertem kimondani, hogy itt még jó is lehet. Mindenki mosolygott, és ez nem az a kényszeres mosolygás volt, hanem őszinte jókedv. Látszott a csajokon, hogy túltették magukat a tegnapi horroron, és ezzel megalapoztak egy bizalmat bennem, hogy ma jók lesznek.
Az első félidő döcögősen indult. Ugyanazzal a sorral kezdtük, amivel tegnap, és én ettől féltem. Aztán Zita és Zácsik elkezdett parádézni, előbbi Szucsánki-showt mutatott, utóbbinál kijött az, amire fel voltunk készülve; hogy Zácsik hiába zseniális ezen a vb-n, várható volt, és az eddigi teljesítménye során megbocsátható is, hogy hoz egy tartós hullámvölgyet, de elképesztő, hogy amíg ment neki, mit művelt ő is.
A második félidőben pedig szerencsére Zita és Görbe segítségével a többiek is ihletett formában kezdtek el kézilabdázni, és a végén már 29-19 (!) állt nekünk, amire azt hiszem kimondhatom, hogy SENKI nem számított, legkevésbé a dánok nem. Döbbenetesen tanácstalanok voltak, sikított róluk, hogy egyenesen felháborítónak tartják, hogy hazai pályán ők kikaphatnak, és ez a vereség szépen visszaadta nekik azt, amit tavaly ők műveltek velünk. Úgy védekeztünk, ahogy talán már két éve soha, teljes agyfagyást okozva ezzel a dán játékosokban és a dán kispadnak. Kíváncsi vagyok, hogy Toft most mivel fog előállni, mert azzal nem jöhet, hogy a magyar szurkolók köpködték. Mindenesetre jó volt látni a beképzelt lenéző fejét, ahogy szépen áttorzul a teljes tanácstalanságba. Kristiansent én nagyon csípem, de brutális mennyiségű technikai hibát vét, amit nem tudok eldönteni, hogy a gyorsaságából fakad, vagy flegmaságból, de a mai napon nem is érdekel, ez legyen az ő bajuk. 14 ezer dán előtt nyertünk emberek, ettől még mindig libabőrös leszek! Pénteken NYERNI KELL különben semmi értelme nem volt a mai játéknak! De ma inkább örüljünk ennek a győzelemnek és most már ne essünk gödrökbe, de legalábbis ne akkorába, mint tegnap.
Negatívumok sajnos ma is voltak. Az első félidőben sikított, hogy szakmai stábunk ma SEM volt, segítség továbbra sem jött onnan, és bár jól sült el, de bebizonyosodott, hogy a kispad meccselni még mindig nem tud, mert már megint ugyanaz a kezdősorunk ami eddig, és az alapjátékosokon kívül NA senkiben nem bízik meg. Rettegtem attól, hogy a második félidőben Planétát előkapjuk és ugrott a meccs, szerencsére nem így lett, de az első komolyabb megmozdulása megint eladott labda, és én tényleg csípem őt, de az agyvizem felforr, ha pályára lép, és ez inkább szövkapunknak szól. Kovacsics cseréje balszélen pedig már nem is Erdősi, hanem maga Görbicz, ami nekem egyértelmű jelzés, hogy NA magának már tett egy beismerést, hogy Erdősivel már nem számol. Triscsukot nem értem, a legkomplettebb játékosnak gondolom a bajnokságban, nem tudom hova tenni, teljesen alulmúlja önmagát elől és hátul is, de mivel görcsösen próbál meg precízen játszani, nehogy lekapják, szerintem már meg is válaszoltam a probléma okát és forrását. Nagyon kell ide Hornyák Dóra, mert a belső embereink ezt nem fogják bírni végig. Ha cserélünk, van egy érzésem, hogy megint a balszél kárára, mert sem Bulathot, sem Planétát nem fogja lecserélni szövkapunk, és ha cserél, akkor igencsak rizikózva megyünk az egyeneskieséses szakaszba így.
A lényeg a lényeg, ma egy csodálatosan összekovácsolódott és rettentő nagy önbizalommal játszó magyar válogatottat láttunk, ez az ő igazi arcuk, maximális respect. És örülök, hogy a tegnapival ellentétben ma teli torokból kiabálva mondhatom:
HAJRÁ MAGYAROK!
Fotók: MKSZ/Kovács Anikó