Szép búcsú

Igen, kiestünk. Igen, nyerhető meccs volt. Igen, kár a végéért. DE! Bár a 2014-es eb-n valóban megvertük a norvégokat, de annak a mérkőzésnek részükről nem volt tétje, az elmúlt 10-15 évben egy magyar-norvég rangadó sajnos sokszor demoralizáló kudarcba fulladt. Tudtuk, hogy nem mi vagyunk az esélyesek, és hogy csoda kell a továbbjutáshoz. 50 percig ez a csoda meg is volt, és erre még ellenfeleink sem számítottak.

Ezt mi sem bizonyítja jobban, hogy mikor megint Oftedaltól kellett volna jönni a norvégok részéről az extrának ő megint tolt egy full betlit 5 eladott labdával, és összesen 2 gólpassz is fűződik csak a nevéhez. Én már magunk között megjegyeztem, hogy ez a norvég keret annyira Mörkcentrikus lett, hogy ha neki nem megy, akkor a szélsőkön és beállókon kívül a belső játékosok szinte semmit nem tesznek hozzá a mérkőzéshez, a támadásaik befejezése az említett két posztra datálódik. De egyelőre ennyit a norvégokról, ez a poszt rólunk szól.

Az elmúlt hosszú-hosszú évek tapasztalataiból leszűrve nyugodtan mondjuk ki, hisz nem szégyen: féltünk attól, hogy óriási verésbe szaladunk bele a mai napon. Ez ott motoszkált bennem is, az eszem erre is hajlott, de a szívem azt súgta, hogy ma még akár csodát is művelhetünk. Iszonyat feszültséggel vártam a mérkőzést, a himnuszuk alatt mosolygó norvégoktól én mindig félek, és mindig megijedek mikor a mieink nem így tesznek a miénk alatt. Reménykedtem, hogy ez a komolyság nem az előre megadás jele, hanem a koncentráltságé. Szerencsére utóbbi volt.

Egy bődületes Zácsik bombával indult a találkozó, és már a kispadról kitörő sikolyok adtak egy megnyugtató érzést, hogy bármi lesz, ha kell ma megdöglünk a pályán. 14 percig uraltuk először a mérkőzést, az első norge vezetésnél sem volt ott bennem, hogy ez ennyi volt, az idegesség érződött, és próbáltunk valahogy lehiggadni, de nem sikerült, még az időkérés sem nyugtatta meg a fejeket. Aztán Zácsik góljánál (11-8) valami pozitív értelemben megtört és új erőre kaptunk, 11-10-re zárkóztunk fel, majd a félidő eredményét Jacobsen állította be. (12-10).

Kulcskérdés volt, hogy a félidőt hogyan kezdjük mi, és hogyan a norvégok. Mörkre hátul nagyon figyeltünk, nagyon zárt hatost védekeztünk aminek meg is lett az eredménye; a norvégok ugyan csak másfél percig nem tudtak eredményesek lenni, de mi ezen idő alatt viszont ledolgoztuk a hátrányunkat, és itt egy új mérkőzés vehette kezdetét. A védekezésünk ezen időszakban élte fénykorát, támadásban pedig nagyon okosan, megfontoltan addig húztuk míg ziccereket nem alakítottunk ki, vagy éppen Háfra nem rizikózott nagyot a gólpasszaival Bordásnak, ami teljesen meglepte Krisitansenéket. Hol mi, hol ők vezették, aztán az 50. percben mintha csak Háfra hibájára vártak volna, lerohantak minket, és sajnos itt már erőben is elfogytunk, végül 26-22-re győzött Norvégia.

Aki ránéz az eredményre az nyilván azt gondolja, hogy ez sima volt, átmentek rajtunk - ami végül is igaz is -, de talán még sosem izzadtak meg ennyire Mörkék olimpián az elődöntőbe jutásért. Lehet azzal jönni, hogy szar napot fogtak ki, védhetjük magunkat azzal, hogy minden csapat annyira játszik jól, amennyire az ellenfél engedi - amit én spec nettó baromságnak tartok, de ez más kérdés -, de az igazság az, hogy a kispadon ült ott egy Danyi Gábor aki a fél norvég keretet jól ismeri, és a védekezésünkön látszódott, hogy fel is készültünk a skandinávokból. Mörköt levédekezni annyira, hogy labdaeladásokba kényszerítsük vagy belemenésekbe nem hétköznapi tett, Oftedalon már a mérkőzés első perceiben látszódott, hogy nem erre számított tőlünk, és bár valóban Bratsettet 7 gólig engedtük, mégsem tudom azt mondani, hogy a védelmünk szar volt, beállóban ők ennyire a világ előtt járnak, fizikálisan viszont sajnos mi maradtunk le nagyon. Azokkal a kommentekkel egyetértek, hogy ha kicsit más elven válogatunk akkor ma itt lett volna segítség, de Szucsánszki és Kovacsics savazásával már nem feltétlen, mert gyakorlatilag nem jutottak el odáig, hogy kiderüljön, hogy mire mentünk volna velük. Az egyetlen hozadéka ha lehet ilyen csúnyán fogalmazni az ő sérülésüknek Vámos volt, viszont Zita vagy Kovacsics kettes védekezése itt ma segítség lett volna a végjátékban.

Amit én negatívumként kiemelnék, és úgy gondolom, hogy döntő tényezők voltak abban, hogy végül kipukadtunk: Zácsik mikor büntetőt harcolt ki, nem Vámossal kellett volna lövetni - már akkor éreztem, hogy elrontja mikor odaállt, imádom őt, de azt a helyzetet rutinos játékosra kellett volna bízni; Vicáról sikított, hogy a hatodik mérkőzésére elfáradt; Háfra eladott labdái sajnos büntettek, viszont hátul nagyot ment. Pontosan azt történt amit legutóbb leírtam: mikor lövőhelyzetbe kerül leadja. Tudatosan már úgy álltak fel vele szemben a norvégok, hogy jobbra tolták kifelé, mert onnan jobbkezes révén már nehezen tudja továbbadni, csak szélre tudná húzni, de azt meg egy jó szélsővédő már könnyedén leszedi. Nem rajta akarom elverni, de erre már számtalan példa volt, védekezésben sokkal jobb volt ma, mint támadásban, jobb lett volna őt védekezésről támadásra cserélni.

A hibák ellenére mégsem tudok erre a mérkőzésre negatívan gondolni, még így majd 12 óra elteltével sem. Ez az 50 perc számomra megalapozta a napot, ebben az 50 percben kézilabdáztunk talán a legagilisabban az elmúlt nem tudom hány, de sok évben, és végre úgy lehet visszanézni egy negyeddöntőt, hogy javarészt pozitív tanulságokat lehet belőle levonni.
A meccs utáni értékeléseknél végtelenül szimpatikusan és reálisan nyilatkozott Zácsik, kár, hogy pályafutása végefelé, de nagyon örülök, hogy kijött belőle végre az ami benne van.

És végre kicsit jobb szájízzel is lehet azt mondani, hogy: majd 3 év múlva...

HAJRÁ MAGYAROK!

Fotók: IHF

(Olimpia végefelé vagy annak végeztével, vagy amikor lesz időm jön egy értékelő, mert szerintem bőven van miről beszélni.)