A nap talán legjobban várt eseménye magyar szempontból nagy valószínűséggel a magyar-svéd találkozó volt. Szerintem sosem volt még olyan, hogy ennyi külső tényezőtől függött volna a magyar csapat továbbjutása, gyakorlatilag a továbbjutásunkért dúló harc a francia-brazil kezdő sípszójától a magyar-svéd lefújásáig tartott, nem túlzok szerintem ha azt mondom, hogy ez egy 7 órás küzdelem volt.
(Tetszett a köztévés promo, ami valahogy úgy szólt, hogy "sorsdöntő mérkőzés a svédek ellen", teljesen megfeledkezve arról, hogy lehet könnyen nem lesz ebből sorsdöntő mérkőzés mert azt még két másik olyan mérkőzés előzte meg ahol az eredmények nagyban befolyásolták a továbbjutásunkat. Így beleképzeltem magam azon kis egyszeri szurkoló helyzetébe aki tényleg csak 4 évente követi a sportot az olimpia miatt, meglátja ezt a kis spotot, kedvet kap, majd nem érti mikor úgy jelentkezik be a kommentátor, hogy sajnos kiestünk, már sok tétje nincs a mai meccsünknek...)
Végignéztem mindkét találkozót ami a miénket előzte meg, és bár úgy voltam vele, hogy nem fogom felidegesíteni magam ha iksz lesz a francia-brazil és nyernek a spanyolok, és nem is fogok ezen két meccs miatt izgulni, de rohadjak meg, az orosz-spanyol végén már én is lázba jöttem, hogy basszus mindenki azon dolgozik, hogy továbbjussunk, éljünk már vele!
Szerintem ilyen bonyolult helyzetbe még sosem kerültünk, persze olyan már volt, hogy xy-n eredménye kellett ahhoz, hogy továbbjussunk (svédek, höhö), de talán ilyen még sosem volt, hogy két másik mérkőzés eredményén múlt volna minden, olyan meg pláne nem, hogy úgy is alakulnak az eredmények, hogy nekünk kedvezzenek. Ebből kifolyólag féltem is, hogy a nyomást nem fogjuk elbírni, és még a kulcsjátékosait többnyire pihentető svédek a második sorukkal is szétkapnak minket.
Hogy ellazázták volna a svédek? Hát nem tudom. A himnuszuk alatt nekem nem úgy tűnt, hogy úgy álltak volna ki, hogy mindegy nekik az eredmény, én elszánt arcokat láttam amitől kicsit bevallom, hogy meg is ijedtem. Ha megnézzük a svéd játékidőket akkor az való igaz, hogy visszább vettek, átlagban 45-50 perceket játszottak a húzóembereik, Strömberg játékidejét (24 perc) alaposan leszűkítette Axner, de pl Roberts is és Hagman is annyit játszott amennyit eddig is. Szóval maradjunk annyiban, hogy tartalékolt a játékosai idejével, de a játékosok nem úgy néztek ki mint akiknek mindegy lenne, ezt bizonyítja az is, hogy 14-11-nél amikor hibáztunk azt ahogy a skandinávok ilyenkor szokták, meg is torolták, és az első félidő végére pillanatok alatt eltüntették a különbséget, át is vették a vezetést, de Márton ikszre mentette a félidőt és 15-15-tel fordulhattunk a második, az igazán sorsdöntő félidőre.
No, hát a második félidőben minden kijött ami a női kézilabda jellemzője, sőt ez volt talán a legnőibb félidő amit valaha láttam. Elképesztő volt amit az első 10 percében műveltünk: 21-15-re elhúztunk, a svédek képtelenek voltak gólt lőni, vagy jól védekeztünk ellenük, vagy Bíró védte ki a lövéseiket. A statok szerint 13 eladott labdánk volt, nem tudom, hogy félidőnként hogyan oszlott meg, de hogy a legfontosabb labdáinkat itt szórtuk el az biztos. 22-19-nél megint hullámvölgybe kerültünk, féltem, hogy baj lesz, de hátul annyira koncentráltak a lányok, Bíró annyira tudta, hogy hova mozduljon, hogy utólag már persze kimondhatjuk, hogy ma bármeddig tartott volna ez a meccs, megnyerjük, de én még a 28. percben sem tudtam nyugodtan hátradőlni. Végeredmény 26-23.
Ha elkezdjük elemezgetni a mérkőzést akkor láthatjuk, hogy ismételten csapatként működtünk jól. Az első félidőben például Márton ontotta a gólokat, a másodikban már elöl nem sokat tett hozzá, de amit hátul védekezett az nagyon faszipántos volt, talán hosszú ideje az első értékelhető szélső védekezést produkálta. Klujber bár megint sok hibával játszott, és hátul nettó emberhátrány (már majdnem kettős is), de megint fontos pillanatokban zörgette meg az ellenfél hálóját, ahogy Háfra is. Jó húzás volt Helembait beküldeni, frissessége megadta azt a pluszt a védelembe amivel sikerült a svédek lelkesedését letörni, és talán aki a legnagyobbat javított önmagán az egyértelműen Szani volt. Tomori pirosától tartottam, hogy az akkora ütés lesz, hogy beleszédülünk, de itt Szani akkorát rántott magán, hogy onnantól kezdve elöl nem volt megállás, minden gólunkat ő lőtte.
Bár még hátra van egy meccsünk, ami a legfontosabb és legnehezebb is lesz, de úgy tűnik, hogy válogatottunk tényleg nem adja fel, ez a meccs iszonyatosan nagy teher lehetett mentálisan, hisz végig mások eredményétől függött a továbbjutásunk, az egész napot izgulni kellett, hogy aztán te lépj pályára és nyerd meg.
Kiemelendő ahogy a kispad is együtt él a játékkal. Nem tudom, hogy kinek vagy kiknek a hangját hallani (szerintem Görbe és talán Szikora) de folyamatosan tüzeli a játékosokat és véleményem szerint az utolsó két meccsünkön ez a fajta támogatás volt az ami végig lökte a mieinket.
A negyeddöntő
A mérkőzés utáni interjúkból nem azt vettem ki, hogy szerda reggel mi az esélytelenek nyugalmával szándékoznánk kiállni, és ezt most adom is, hogy ne így tegyük, mert a norvégok ellen ez véleményem szerint nem bevált taktika, mert ahogy esélyessé érik ellenük az esélytelen, abban a pillanatban megtörik ellenük a lendület. Úgy menjünk bele ebbe a mérkőzésbe ahogy az utolsó két meccsünkön tettük: tegyünk meg mindent és élvezzük a játékot, és akkor tényleg még bármi lehet.
Alapvetően sok minden szólhatna mellettünk, például, hogy a fél norvég keretet Danyi ismeri, ergo a gyengepontjaik a stábnak adottak, nekik eddig a hollandok elleni mérkőzést leszámítva szinte csak felkészülésik voltak, és pont a hollandok ellen ahol már nyomást fejtett ki ellenük az ellenfél azért látványosan megzavarodtak, és én kicsit úgy érzem, ha nincs Mörk akkor eléggé könnyen beragadnak. Ettől függetlenül maradjunk a realitások talaján: nem mi vagyunk a mérkőzés esélyesei, de ez egy olimpia, semmi nem garantálja, hogy 3 év múlva is részt veszünk rajta, nekik kell menni.
Amiben fejlődni kell az a visszarendeződésünk. A védekezésünk most már viszonylag koncentráltan működik, de beállóban könnyen kinyírhatnak minket, ott nagyon-nagyon észnél kell lenni és nagyon gyorsan reagálni, semmiképpen se hagyjuk, hogy a beállósaik a hármasvédők előtt ténferegjenek mert abból tuti büntetők vagy kiállítások lesznek. Átlövésben is bőven van még hova javulni, és itt főleg Háfra esetében, akinél azért én még látok egyfajta megúszós alibi játékot annak ellenére, hogy ezen az olimpián úgy játszik ahogy az elmúlt lassan 3 évben sosem, az állandó ijesztgetései és jobbra történő befutásai eddig többnyire labdaeladásokat produkáltak és elég könnyen le is védekezik, pedig pont ma a svédek ellen láthattunk egy szép átlövést tőle, ezeket a norvégok ellen muszáj lesz többször megpróbálni, mert szétszednek minket ha továbbra is ezt csinálja. Ha a 30-40%-os átlövőteljesítményünk javulna úgy 50-60-ra, és csak egy kicsikét javulna a beállóink hatékonysága még tényleg bármi lehet. Egy dolog viszont semmiképpen se változzon: az a küzdés amit az előző két meccsen láttunk.
HAJRÁ MAGYAROK!
Fotók: IHF