Remek érzés volt előzetesen azt olvasni az eurohandballon, hogy négy csapat kvalifikálta magát az utolsó két forduló előtt Lengyelországba: a házigizdán kívül a franciák, a dánok és mi. Ilyenkor melengeti a lelkemet valami más is a verőfényes napsütésen kívül. Büszkeség, azt hiszem.
Amikor utoljára válogatott hét volt, véglegesen megkedveltük Talant Dujshebaevet. Most még inkább mélyült ez az érzés, mert nekem például az elmúlt fél évben többet adott, mint bármelyik szövetségi kapitány bármelyik világversenyen bármelyik kispadon.
Reményt.
Igen, tudom, hogy nyertünk női szinten Eb-t, vb és olimpiai ezüstöt, de nekem ez többet jelent. Nyilván, mert köztudottan nem vagyok nagy másik sportág rajongó, úgyhogy megértem, ha másnak nem, de nekem igen. Másrészt pedig azért, mert az egész magyar károgós, kifogásokat kereső, mentegetőző valóságot cáfolja Talant, Sótonyi és Bartók válogatottja most már hónapok óta.
A csitri csapat elutazott Portugáliába, ahol tegnap este hivatalos mérkőzésen lépett pályára és hatalmas örömünkre nem elégedett meg ennyivel, hanem csodálatos végjátékkal meg is nyerte azt. Egy olyan meccsről beszélünk, ahol a magyar válogatottban öt darab újonc volt, és ami a magyar válogatottnak tulajdonképpen egyáltalán nem volt fontos.
Mindenki másnak viszont nagyon.
Az oroszok már pedzegették itt a múltkor, hogy erősen baráti szívességnek tekintenék, ha nyernénk Portugáliában, Talant ugyanakkor bájosan közölte velük a tényt, hogy ennek a két meccsnek nekimegy fiatalokkal és azt, hogy ki mit vár a csapatától, azt konkrétan letojja magasról. A harmincan felüli generáció tehát valóban szabit kapott, Veszprémből egyedül Máté van ott, Szegedről a Balogh Zsolti, Ancsin Gabi, Hegedüs Márk hármas, mindenki más tényleg töki volt. És ez az, ami a legszebb benne.
Tegye fel a kezét, aki ezt a szituációt el tudta volna képzelni az előző évtizedben!
Mármint hogy egy Eb-re kvalifikálós mérkőzést úgy adhatunk és adunk is fel, hogy az valóban az új emberek beépítésének oltárán eredményében, játékában feláldozható. Vagy egyáltalán azt, hogy előre bemondással feladunk egy meccset, majd megnyerjük azt. Hogy nem hogy nem játszanak hatvan percet a kulcsemberek, de konkrétan ki se utaznak, mert nya-ral-ni vannak. Ez számomra továbbra is döbbenetesen új érzés, és hatalmas büszkeséggel tölt el, hogy megtehetjük biza. Mert megtehetjük, azt láttuk tegnap.
"A bizalom a legfontosabb" - mondta Balogh Zsolt decemberben egy interjúnkban Pastor és az ő fantasztikusan sikerült ősze kapcsán, de ez a mondat most újabb értelmezést nyerhetett mindenki számára. Öt újonc idegenben egy meglehetősen kellemetlen, mostanában egyre harapósabb portugál csapat otthonában képes egy hullámzó meccsen úgy nyerni, hogy 4-5 gólos hátrányból áll fel a végjátékban? Ráadásul nem Lékaival, az egyetlen rutinrókával (haha), hanem egy többek számára szinte ismeretlen Faluvégivel irányítóban? Hát WTF?
A gólok elosztásából világosan láthatjuk azt is, hogy mindenki maradéktalanul vette ki a részét ebből a győzelemből. Nyilván nem kell úgy csinálni, mintha a portugálok spanyolok vagy franciák volnának, de innen nézve ez teljesen mindegy, hiszen most ez volt a megoldandó feladat. Az elején az átlövőink, Bodó és Ancsin durrantottak, aztán amikor rájuk már fel-fellépett a portugál fal, akkor időkérést követő sorcsere után Faluvégi ragasztott kitámasztásból egy hatalmasat majd kezdtünk utakat találni a labdának beállóban. Tartottuk magunkat a 2-3 gólos hátrányban, de a védekezés, főleg a Duarte körüli, nem nagyon akart összeállni sajna, így Székelynek sem volt egyszerű dolga.
A kapuscsere viszont nem is sülhetett volna el jobban, Bartucz újonc 3-4 bravúrral kezdte meg pályafutását a felnőtt válogatottban, ez pedig a védekezésnek is mindig plusz erőt és motivációt ad. A negyvenedik perc környékén elkezdte felzárkózását a magyar csapat, és megingás nélkül negyed óra alatt megfogta a hazaiakat. Amivel kezdtünk, azzal is hajráztunk, jöttek az átlövések mindkét oldalról, és az egyenlítés után már érezni lehetett, hogy ez bizony megvan. Öt hetest hagyott ki ez a csikócsapat, és ez belefért tegnap, ami elképesztő adat.
Összegezve az elmúlt fél év
Hogy ennek a korosztálynak ekkora lelkiereje van, azt nem hiszem, hogy sokan gondoltuk volna. Persze, hogy nem, hiszen etettek minket azzal, hogy ők nem is léteznek, és hogy...hadd idézzek:
"A magyar kézilabda felelőssége, hogy nem nevelődött ki egy újabb garnitúra, és a szaksajtóé is, hogy nem hívta fel a figyelmet erre a veszélyre. Én is szívesen mentem volna ki a világbajnokságra fiatalabb kerettel, de egyszerűen nincsenek meg azok a kézilabdázók, akikre szükség lenne."
De most már tudjuk, hogy mégis vannak.
Mint ahogy az is remélem mindenkinek tiszta, hogy, de, még van remény az olimpiára, és ezzel a hozzáállással bármi lehet januárban. Amikor Talant kinevezésénél azt hangoztatta a szövetség és ő maga, hogy márpedig Rió a cél, egységes masszaként támadt nekik a szakma. A távozó szövetségi kapitány utódjának elsősorban magyarokat javasolt nyilvánvalóan, bár érveket nem nagyon sorolt, és aztán jöttek is a szokásos károgások, meg hogy "Magyarok soha nem kaptak ilyen lehetőséget", na ja. A cikkben például a Jocha Károly által gyakran idézett Kovács László mára már valószínűleg mindenkinek egyértelműen cáfolatot nyert gondolataival, amiről ugyan értekeztem egy komolyabbat, de idézzük csak fel újra a legfontosabbakat (bár érdemes innen nézve végigolvasni az egészet újra):
"Az viszont nem tetszik, hogy mivel kettős szerződése van, így különösebb számonkérésre nem számíthat. Azzal is számolni lehet, hogy valójában nincs mögötte érdemben használható játékosanyag, tehát nincs miből mit csinálnia. A tehetséges magyar fiatalok ugyanis képtelenek odakerülni a hazai élcsapatok kispadjára, játéklehetőség nélkül pedig lehetetlen felfejlődniük a nemzetközi színvonalra.”
Nahát, most meg azt látom, hogy ezzel az érdemben nem használható játékosanyaggal verjük az oroszokat, idegenben a portugálokat, valószínűleg fogjuk az ukránokat, és mondom: adom, hogy van csapat, akitől ez a tegnapi válogatott mérhetetlen erejű maflást kapna, de nem is kizárólag az ő dolguk legyőzni például a franciákat. Mocsai Lajos is elindíthatta volna ezt a folyamatot, de saját idejében nem vállalta fel a kockázatot. Pont. Ez ennél nem több, de nem is kevesebb. Helyette jött a magyarázat a körülményekről, a kifacsart, kölni csalódásból érkező, motiválatlan kulcsemberekről, stb. Bodó behívása helyett pédául Dzsamalit honosítottunk, aki pályára sem lépett nálunk, és valószínűleg már nem is nagyon fog, de ez csak egy kiragadott példa. Az biztos, hogy egy kirgiz-orosz-spanyol kellett ahhoz, hogy valódi téttel ugyan nem bíró, de mégis nyomot hagyó mérkőzésen egy motivált, húszas évei elején járó, Balatonfüredre, Csurgóra, Tatabányára épülő magyar válogatott nyerjen meccset Portugáliában, miközben a kezdő éppen elégedetten nyaral. Na bumm. Jó lesz magyarnak lenni januárban, Lengyelországban.
Ha bizalom van, minden van, maradjunk annyiban.