Fú, borzasztóan izgulatam a lengyel meccs előtt, de szerencsére bebizonyosodott az, amiben előzetesen csak erősen reménykedni mertem, hogy vagyunk annyira jók, hogy esélyesként nyerjünk fontos meccseket.
Úgyhogy azzal áltatom magam, hogy mostantól majd nem izgulok.
A meccs elején egyébként felmerült bennem az is, hogy borzasztóan nehéz lesz, de aztán az első negyedóra után elengedtük magunkat, levetkőztük a gátlásokat és játszottunk. Jól. Máté nagyon helyesen magára vette a vezír-szerepet már akkor is, amikor mindenki más még kicsit ronyózott, és szépen megmutatta az utat, amit be kellett járnunk. Olyan celeb-passzokat villantott, hogy mára már kérdés sem lehet, annyira nyilvánvaló, hogy kizárólag a magyarsága, és a NagyLaci haverkája köztudomású státusza miatt kapott hosszabbítást Veszprémben, egyébként meg annyira kilóg a sorból. Aha. NOT, mielőtt még valaki tényleg benyalja, csak kifigurázni szerettem volna a mostanában őt tényleg ilyen szinten kritizálókat.
Hogy a végére mennyire fulladt ki, az egy másik kérdés, én pl. már a 45-50. perc környékén biztosan kicsit beforgattam volna a csapatot, nem látszódott a lengyeleken ennél több, de amúgy védhető taktika az is, hogy a kitűzött cél elérésének érdekében ezt a meccset hozzák a kezdők. Az első 15 perc után esküszöm meg sem fordult a fejemben, hogy innen ki is lehet kapni, és nem azért, mert nem láttam még olyasmit, hanem mert sokkal megnyugtatóbb, tudatosabb játékot, hozzáállást tapasztaltam a válogatottól, mint eddig gyakorlatilag bármikor. És ez jó. Van idő és esély arra, hogy egy nem túl acélosan kezdő játékos is felhozza magát meccs közben, mert láthatóan támogatják, kihúzzák egymást a szarból a pályán lévő srácok. És ez nagyon fontos. Máthé Dominik, Szita és Bánhidi is bizonytalanságokkal, hibákkal kezdték a meccset, de hogy onnan visszajöttek, ahhoz nagyon kellettek a többiek és egy biztos kezű vezér.
Ahogy azt korábban írtam is, ha abszolváljuk a két nem annyira fontosnak látszó, de mégis fontosat, akkor ez a mai, spanyolok elleni rangadó már csak egy ellenfélválasztó marad. És ez bizony így is lett, amire nagyon büszke vagyok. Az más kérdés, hogy sok értelme nincs a választgatásnak, a tegnapi portugál kieséssel az dőlt el, hogy nem tudunk kisebbik rosszal választani, szóval szerdán mindenképpen lesz egy bődületesen nehéz meccsünk a négyért, és igazából ez így is van jól. Egy vébé egyenes kieséses szakaszában már mit is akarhatnánk, nem igaz?
Nos, én ma csak annyit, hogy játszanak a cserék, kicsit pihizhessen az első sor, ami ahogy hallom a kimaradókat, már teljesült is, és ennek így sokkal jobb üzenete van is a többiek felé is, mintha csak padra csapjuk őket. A nevezetteknek kell megoldani, és mint ahogy ezen a vébén már megszokhattuk, nincsen lehetetlen. Gondolom mérlegelték az ellenfeleket, és arra jutott a stáb is, hogy a francia/norvég duóból aztán tényleg tökmindegy, hogy melyik jön, és gondoljunk bele, mekkorát lökne a második sorunkon egy esetleges spanyolok elleni siker is.
Ugye.
Hajrá mogyorók!
Addig pedig nézzétek ezt!