Ahogy azt az LA-ben írtam, sok örömöt nem okozott eddigi életemben a németek elleni válogatott meccseink megtekintése, de most valahogy más érzésem volt. Biztos voltam benne, hogy amennyire ezek eddig simák voltak, annyira most biztos nem lesz az, és már azt is biztos említettem, hogy miért szarom le, hogy mennyi hiányzójuk volt, mert ezek a tokok, világszerte közmondás van arra, hogy ők hogyan nyernek csapatsportokban, nem véletlenül. Most pedig végre megvertük őket, és úgy érzem, sok szempontból kicsit átléptük a saját árnyainkat is. Remélem nem csak mi örülünk ennek, hanem egy ország. Mert van minek.
Az első félidő kezdő 20 perce egy csoda volt. De tényleg.
Olyanokat kértem előzetesen, hogy ne adjunk el annyi labdát a támadásainkban, sikerült? Igen, azt hiszem. Az első félidőben tán 1-2 eladott labdára emlékszem, viszont rémlenek bazi nagy átlövésgólok, Szita Zoli első gólja után jöttek a többiek, főleg Máthé Dominik, de Bodó is, ugye, úgyhogy az a kérésem is gyorsan kipipult, hogy ne szarjunk be. Ez már világos volt tíz perc után is. Egy teljesen más stratégiával játszó magyar válogatottat láttunk, mint a tingilangi meccseken, és ez így is van jól. Mindent ugyanis nem lehet. Ami bazira nem ment, az a faultok eltalálása volt, nagyon gyorsan megkaptuk az első kiállításainkat, és lebegett felettünk a piros, de minimum az állandó hátrányban játszás réme egyébként nagy arányban teljesen felelslegesen elkövetett szabálytalanságoknak köszönhetően. Ugyanakkor egyáltalán nem érdemtelenül vezettünk stabilan 3-4 góllal az első félidő közepétől a végéig, abszolút koncentráltan próbáltuk, sőt, játszottuk is meg a beállót, hidegvérrel helyeztük a ziccereket, észnél voltunk, de nagyon, többször visszazártunk, mint nem, igazából jól játszottunk. Azt írtam LA, hogy fegyelmezett, bátor, és okos játékkal meccsben lehetünk, sőt, nyerhetünk is, és az első félidő legnagyobb része szerencsére erről is szólt. Észnél voltunk.
Amikor Bitter fejére húztuk a hetest ziccert, ott kicsit belém állt a szusz, régóta nézem Bittert, és amúgy nem is tévedtem nagyot, amikor ott azt éreztem, hogy ettől ő most úgy bele fogja lovalni magát, hogy győzzük azt visszafordítani. A félidő vége előtt négy perc alatt jöttek vissza 10:15-ről 14-15-ig, hát na. Ott nem voltam jól.
Miközben nyilván az is látszódott, hogy a pad ezen a meccsen túlságosan sokat cserélgetni nem fog, itt vagyunk, ez az első komolyabb meccsünk, játsszák le azok, akiket odarakunk. Ebbe persze nyilván bele lehet kötni, és igen, volt is zabszem a popónkban a 45-50. perc környékén ebből adódóan, meg amikor Mikler 3-4 egymást követő nagy védését nem tudtuk konkrét gólokra váltani, de mindig volt pár egyéni teljesítmény, amely átlendítette a bandát a holtponton. Láthatóan kihegyeztük a kezdőnket erre a meccsre, mert a lebonyolításnak köszönhetően ez volt az első, és igazán fontos. Nem gondolom, hogy majd ezután nem forgatunk bele a meccsekbe, inkább csak azt hiszem, erre felpakoltuk mindent, amit most tudtunk. Veszélyes volt? Igen, szemmel láthatóan kezdtünk fejben elfogyni a money time eleje körül, betömörültünk középre, nem váltottunk, nem cseréltünk, nem futtatuk be időben/jó ütemben a szélsőinket, szóval tényleg semmi különöset nem tettünk.
Csak kirángattuk magunkat a szarból, és megnyertük a fontos meccset.
Hogy a végén pont Máté volt az, aki a bemondott két figura kudarca után odament, és elintézte egyedül, az engem nem lepett meg. Tudjuk, hogy tudja ezt, mindig is tudta, és ezután is fogja tudni. Ezt lehet tagadni, csak felesleges. Ő az, aki ha hibázik is, mindig megpróbálja kurvagyorsan kijavítani. Nyilván régen játszott már ezen a szinten, de azért lássuk már azt is, hogy miért, meg hogy honnan jött. Bevállalta, megcsinálta, remélem, sőt tudom, hogy fog még ilyet futni ezen a vébén, de emellett kulcs volt Máthé Dominik, akinek bazi jót tesz az Elverum, egy teljesen más srácot látunk kézilabdázni, valakit, aki elvállalja az 55. percben is ha kell, valakit, akinek van önbizalma, aki terhelhető, akit megpróbálhatunk beépíteni hátra (nem volt mindig így), és igen, a Bánhidi+Bodó (illetve tetszőleges akárki) kapcsolatra is lehet meccseket építeni. És a csapatra, mert ez egyébként hatalmas csapatmunka is volt.
Szóval magyarnak lenni most nagyon jó, örüljetek ti is, jó?
Csoportot nyertünk, ami ebben a lebonyolításban nagyon sokat számít, de csak akkor, ha a többi meccsen észnél leszünk. Két győztes meccs kell egy negyeddöntőhöz, ami egyáltalán nem lehetetlen, de nem is lehet a kisujjból kirázni. Egy jellemzően magyarosch válogatott ezt úgy szokta elbaszni, hogy pont attól kap ki, akitől sosem szokott: jönnek most sorban a brazilok, a lengyelek és a spanyolok, többet nem is mondok, mert ez most szerintem nem az a válogatott. Illetve nyilván majd kiderül, de szerintem nem. A középdöntőben semelyik találkozó nem nyerhetetlen, de csak menjünk szépen sorban, koncentráljunk, és forgassuk a csapatot, nézzünk csak kicsit előre, és lépésről-lépésre kerüljünk közelebb az idei célhoz!
Hajrá mogyorók!