2020. január 7. számomra gyásznappá érett. Természetesen Kim Rasmussen miatt is, de leginkább azért mert azt hiszem, hogy a tegnapi napon a női válogatott sikeresen elhantolta magát. Hogy végleg vagy ideiglenesen nem tudom (szerintem előbbi amúgy), arról majd az idő gondoskodik, de hogy ínséges évek következnek ismételten, ha összegben nem is, de szóban azért mernék rá fogadni - és itt most nem csak arról van szó, hogy egy jó edzőt küldtünk el, hanem egész egyszerűen arról, hogy újra elsüllyedtünk a saját magunk által generált posványban.
Ismételten sikerült érzésből és izomból megoldani (?) komoly kérdéseket, mert hát ugye nekünk 2020-ban is még mindig csak Mohács kell. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem volt várható ez a döntés, de kicsit bíztam abban, hogyha már valakinek volt annyi esze novemberben, hogy 4 éves kontraktust írat alá valakivel úgy, hogy decemberben kell az illetőnek bizonyítania, hogy erre érdemes, az annyira kókler már nem lehet, hogy rá kb 1,5-2 hónapra felmond neki. És de bazdmeg!!!
Igazából csak ennek a témának körbejárása kapcsán süvítenek agyamban a kérdőjelek: mennyi pénze van a szövetségnek ha ezt így bevállalta? Miért nem lehetett volna már akkor azt a csekket amit Rasmussen kap az IHF orra alá TAOlni tolni? Nemcsak a válogatott sínyli meg ezt a frenetikusan jó döntést, de a pénztárcánk is, mert most hetekre, hónapokra, évekre (fasztuggya), de a semmiért fizetünk valakinek elég szép summát. Kurva jó üzlet volt ez, valóban.
Lehet itt puffogni, hogy semmit nem köszönhetünk a kopasznak, pedig bizony elég sokat, de hát idehaza az egyszerű Szabó Jánosok véleménye a mérvadó, aki talán évente egyszer odakapcsol egy meccsre, mert a köztévé orrba-szájba nyomja, hogy micsoda nagy nemzeti ügy készülődik, szerinte Háfra Hárfa, és a kapusunk Kiss Ági, az nso-n pedig nyomja 65 különböző nicknévvel ami a csövön kifér, és hát fent úgy tűnik sajnos, hogy ez számít véleménynek.
A hazai szakmában ezen felül is csak egy dolog számít: nehogy csorba essen a parasztvakításon. Senkinek ne legyen kétsége afelől, hogy itt nem alulról állt útjában valakinek Rasmussen, hisz mikor hallottunk volna olyat egy magyar edzőtől, hogy szépek az utánpótlás aranyérmek, csak kár, hogy felnőtt vonalon nemhogy nem csillog, de értéke nincsen? (Nyilván, nem ilyen sarkosan formált véleményt - legalábbis kifele -, de ez úgy gondolom, hogy sokak szemét szúrta, hogy ezen őszinte véleményével megrezegtette a stabil lábakon nyugvó utánpótlás pilléreit.)
De most akkor nézzük a szakmai részét a dolognak: volt egy világbajnokságunk, ahol sok fiatallal nekivágtunk a kvalifikációs vb-nek. Most már tudjuk azt is, hogy a keretet nem feltétlen ő állította össze, a női szakágért felelős alelnök "támogatásával" jött létre az utazó keret (ő maga még a helyszínen sem volt), hogy kik lettek volna eredetileg az ő játékosai, hát lehet, hogy soha nem tudjuk már meg. Persze az, hogy ebbe belement ő is felelős, és hát várható volt, hogy ez még rosszul is elsülhet, de kérdem én, hol van az alelnök felelőssége ebben az ügyben? Mi az, hogy "én kiállok érte, de ha a többiek nem akarják akkor nem állok útjukba"?! Úgy gondolom, hogy azzal, hogy Rasmussent szőnyegbe tekertük nincs vége ennek a történetnek, itt bizony Pálinger felelősségét is igencsak meg kéne vizsgálni, és baromira jogos a Rasmussent éltető és utáló tábor felháborodása, hogy ez a történet nem kéne, hogy a szövetségi kapitánnyal érjen véget.
A vb bukás lett, jött egy elég érdekes bírói ítélet a románok elleni sorsdöntő találkozón, aminek Rasmussen hangot adott, és ezzel a szövetség részéről meg is pecsételte sorsát. Abban a komplett hatosfal egyetért, hogy hülyeség volt a részéről, ott elég lett volna egy szofisztikált bírózás, de a legjobb: beadni egy óvást és utána a szofisztikált bírózás. De ki adhatta volna be az óvást: az alelnök aki ott sem volt, vagy a csapatkapitány Kovacsics, vagy a fizioterapeuta, esetleg a gyúró? Alapjáraton úgy érzem, hogy annyira elhittük, hogy mi még akár vb-favoritok is lehetünk, hogy minek is utazott volna ki a csapattal egy delegátus, jól el lesznek ők ott nélkülük is... No, hát ennek most az lett a vége, hogy én meg úgy érzem, hogy így utólag ez olyan megvilágításba helyezi a történetet, hogy elengedtük a csapat kezét. Nem emlékszem egy olyan világversenyre sem ahol valami főmufti nélkül utazott volna ki a válogatott, és ez már önmagában is eléggé kínos, hisz pontosan az ilyen szituációk végett megy ki valaki a stábbal.
Ha magát a vb-t kellene értékelni: várható volt a rossz szereplés, aki tényleg elhitte, hogy legjobb 7-be valók vagyunk az valami nagyon mást nézett az ősszel, persze tavaly sikerült a formánkívüli Kovacsicsot felpörgetni, de itt most egy komplett kezdősor volt akit egy "sorsdöntő" vb-re kellett maximumra tekerni, mindezt úgy, hogy a szövetség ügyesen nem levette a csapat válláról a terhet, hanem még jól rá is pakolt, mert hát ez a szövetség dolga, ugye?
És akkor itt jutunk el oda, hogy aláírattunk egy szerződést valakivel akinek a munkájával meg vagyunk elégedve 2019. novemberében, megbeszéljük, hogy vigyünk ki minél több fiatalt és áldozzuk be kicsit a fiatalítás oltárán ezt a vb-t, pont azért, hogy tapasztalatokat szerezzenek, és átérezzék, hogy címeres mezben szerepelni nem lehetőség, örömmel teli kiváltság, hanem kötelesség és merev honvédelmi feladat. Ez ennek rendje és módja szerint jó magyarosan visszaütött és voálá szétzuhant a válogatott már az első komolyabb ellenfél ellen. Tessék, megkaptuk a tapasztalatot, megkaptuk, hogy mi történik ha a csapatnak teher alatt kell teljesítenie. Feltételezem, hogy nem ezt gondoltuk tapasztalatnak, és erősen félreértelmeztük és sikernek definiáltuk előzetesen...
Ezek után jutunk el arra a pontra, hogy akkor mi is volt az igazi ok Rasmussen elküldésében? Nekem senki ne jöjjön itt az eltiltással, mert ezt ha annyira rohadtul akartuk volna megoldjuk, kibekkeltük volna simán, hogy ebből maximum csak egy pénzbüntetés legyen. Megoldható lett volna, hogy Siti egy, maximum két meccs erejéig leüljön a kispadra, de ha itt tényleg mindenkinek annyira kurvára közös érdeke a válogatott olimpiára való kijutása akkor úgy gondolom, hogy csak arra a márciusi hétvégére a Danyi-Elek páros is elvállalta volna (Elekből simán kinézem ezt a lovagiasságot amúgy), hogy aztán a továbbiakban Rasmussen vegye vissza az irányítást. Meg sem vártuk, hogy mi lesz az IHF álláspontja, helyette az említett párost győzködjük, hogy vállalják el úgy, hogy konkrétan semmi felkészülési terv nincs márciusig, ergo bőven még akár előtte két héttel is ki lehetett volna őket nevezni erre a feladatra. Ez egész egyszerűen arról szólt, hogy Rasmussen erős szálka volt valakinek a szemében, a közhangulatot kellőképpen ennek formájára izgattuk, és pillanatok alatt el is tűntettük.
És most hogyan tovább?
Természetesen dilettáns döntést dilettáns döntés követ és sikerült a Danyi-Elek duót kitalálni ennek a problémának a megoldására. Én sajnos nem megváltókat látok bennük, hanem újabb áldozati bárányokat. Természetesen a szövetségnek ha nem jutunk ki biztos az lesz az álláspontja, hogy erről Rasmussen tehet, hát pedig nem, az olimpiai selejtezőn bizony-bizony már ők ketten fognak osztozkodni kijutás esetén a mennyekbe, kiesés esetén pedig a pokolba vezető úton. A csapataikból érkező játékosokat bizony ők jobban ismerik mint Rasmussen, ergo itt most borítékoltnak kéne lennie a győzelemnek Kína és Szerbia ellen. A probléma csupán csak annyi, hogy mindkét edzőt elég erős kritikák illetik, Danyi Gábort az Eto védelméért és a sokszor tanácstalanságból fakadó és ezáltal improvizatív támadójáték miatt, Elek Gábort meg kb ugyanezért. A különbség a két csapat között csak annyi, hogy míg előbbiek keretében szinte mindenki bírja 60 percig a terhelést, utóbbiban a 35-40. percben elfogy a szufla. Ez nem túl bíztató. Az sem feltétlen jó ötlet, hogy most aztán tényleg éjjel-nappal össze lesz zárva edző és játékos, a klubbeli élményeket viszik mindannyian a válogatottba, a válogatottbelieket pedig a klubba. A két tábor amúgy sem idilli kapcsolatáról már ne is beszéljünk mert sikertelenség esetén a két szurkolótábor a másik edzőjére fog mutogatni, míg siker esetén meg a sajátjára.
Elvileg úgy szól a történet, hogy az eb-selejtezőkig lesznek ők ketten. Ez így szép és jó, és ha kijutunk olimpiára akkor mi lesz? Biztos, hogy ehhez már a két klub is áldását adja? Az Eto még megoldja Zovkoval a nyári felkészülést (bár igaz, csak Anne Mette Hansennel kell gyakorolni), de a Fradi azért igazolt elvileg 3 német játékost (akik nem lesznek ott az olimpián), hogy szintet lépjenek. Nem lesz ott nyáron kijutás esetén edző és játékos, márpedig a három német beépítése legalább csak annyira, hogy vissza tudják mondani a Fradi történelmet azért elég szükséges lenne... Csak az egyiknek kellett volna odaadni ezt a feladatot, hosszútávon közös lónak (főleg a magyar kancának) túros lesz a háta.
Tegyük fel nem vállalják el a folytatást, na akkor megint mi lesz? Megyünk olimpiára és féléven belül újabb edzőt avatunk? Ki a tökömet fogunk júniusban két hónappal az olimpia előtt leakasztani? Ha Golovint akkor meg az utánpótlás eredményekkel mi lesz, hisz hát nekünk kellenek ott is az aranyérmek, nem?
Aki most azt hiszi, hogy így, hogy semmi értelmezhető tervünk nincsen - csak az volt a cél, hogy kigolyózzunk valakit -, és ettől most megtáltosodik a női kézilabda, és eb-t (ha), világbajnokságot (haha) és olimpiát (muhaha) nyerünk az nagyon téved.
Azt hiszem kimondhatjuk, hogy a legbutább döntést sikerült kihozni ebből a helyzetből, de hát nagyon nem lepődünk meg, legalábbis én már nem. Minket kivéve mindenki jólt járt; jól jártak a dánok, mert Jörgensen után most lehet egy edzőjük; jól jártak a szerbek, mert ezzel óriási lehetőség esett az ölükbe (mocskosul motiváltak lesznek), és ha úgy vesszük jól járt Rasmussen is, hisz dolgoznia nem kell, pénze pedig lesz.
Persze Rasmussent felmentették és nem menesztették, ergo bármikor visszafordítható lenne ez a döntés, csak hát kérdés: szeretnénk-e ezek után olyan munkahelyen dolgozni ahol a kollégák, főnökök így bántak velünk?