Nekiugrottunk Tunéziának, ahogy arra számítani lehetett, majd egy gyengébb félidő után irányba állítottuk magunkat. Mármint Tokió irányába.
Nem lehet elmenni szó nélkül Lékai sztorija mellett, olyan napja volt, mint Avinak a Blöffben.
Bár ez minden szempontból vidámabb nap lett, szerencsére. Mindenestre ha eddig nem lett volna Máté a női magazinok és a bulvár kedvenc kézilabdázója, már csak emiatt a nap miatt is szét fogják szedni. Na de térjünk vissza a meccsre!
Balogh és Bodó visszatérése egyben a csoportkör elején megismert kezdőnk visszatérését is jelentette. Zsolti kicsit ránk ijesztett, az első pár percben elszórt néhány labdát, utána viszont egészen tanári játékkal rukkolt elő. A láthatóan a kinti lövéseinkre felkészülő tunéziai védelem között kedvére slisszolt át, egy-egyben végig tarthatatlan volt - elég jól sikerült a három napos rehab, semmi nem látszott a sérüléséből. Máté megint varázsolt középen, és mivel Bodó Ricsi és Ligetvári valamivel gyengébb napot fogott ki - Ricsinek talán a lába sem volt még 100%-os, legalábbis a felugrásain néha ezt lehetett érezni -, Bánhidire pedig végig utazott a két spori, így Lékusznak ezúttal (is) el kellett vállalnia a befejezéseket. Szóval nem volt gondunk elöl, ez már önmagában bíztató volt. Aggódni egyedül a szélsőink miatt kellett, Missaui csúnyán betakarta őket, bár ez annyiban nem volt meglepő, hogy a bukaresti kapus hagyományosan nagy szélsőgyilkos, a mi szélsőink pedig, hát, nem a legerősebbek posztról.
Plusz a védekezésünk miatt is aggódhattunk, megint. Hiába vittünk ki három csapatra elegendő specialistát, hiába cserélgette őket Csoki folymatosan, valahogy csak nem akart összeállni a rendszer. Chouiref-t elég könnyen megtalálták, a bírók ráadásul extrém módon büntették a hátulról érkező faultokat - jobbára mindkét oldalon, amúgy - így a beállóból bekapott gólok mellett a kiállításokat is szépen gyűjtögettük. Ekkor még a lövőikre is rá voltunk parázva, a jobblövő Hosnit rendre túlvédekezték a srácok, amiből a rutinos tunéziai Sanainak alakított ki remek lövőhelyzeteket és egy-egy elleni szitukat. Csoknyai fel is hívta erre a figyelmet az időkérésnél, mi meg egész halkan jegyezzük meg, hogy ebben a felállásban semmi, de semmi meglepő nem volt.
Azért Toni Gerona csak készült egy apróbb meglepetéssel, ez Jallouz visszacserélése volt. Az már más kérdés, hogy Gerona alig pár percre vetette be a barcelonai/berlini ágyúját. Hogy azért-e, mert Jallouz sérülése nem jött teljesen rendbe, vagy azért, mert Xavi Pascualhoz hasonlóan ő sem tudja igazán rendszerbe illeszteni Waelt, nem tudjuk, mindenesetre azt nagyon köszönjük, hogy meg sem próbálta meglövetni a - papíron - legnagyobb ászát. Mindez már a második félidőben történt, akkor, amikor megérkezett az a védekezésünk, amit az egész tornán látni szerettünk volna. Nagy Lacival kettesben, Timuval fix hármasban, sőt, ha tudtunk cserélni rendesen, akkor Sipossal, illetve a másik kettesben Ligetvárival megerősítve eltüntettük végre a beállójukat, no meg mélyen maradva a helyeket a falban, ezzel ki is végeztük a támadójátékukat. Olyannyira, hogy ha egy-egy kiállítás miatt öten maradtunk védekezésben, a nagy embereinket felpakolva (Timu mint szélső védő, miket meg nem él az ember!) tartottuk a belső területeket. Szélre még ekkor is csak alig-alig ment le a labda, annak ellenére sem, hogy Boughanmi egész jó aránnyal lőtte be a helyzeteit. De így, hogy a kinti lövéseket szinte egyáltalán nem erőltette Gerona és csapata, tökéletesen a kezünkre játszottak, nem meglepő, hogy a második félidőben mindössze 7 gólra voltak jók. Kintről az egyedüli veszélyt Sanai jelentette - volna, ha Székely Marci nem olvasta volna a kinti lövéseit úgy, mint szorgos apuka az esti mesét.
A mi részünkről Marci kapuba állítása volt talán az egyetlen váratlan húzás, pedig, valljuk be, ezen a vébén eddig a váratlan dolgok szinte mind hibátlanul bejöttek. A tatabányai - leendő veszprémi - kapus maradéktalanul meghálálta a bizalmat, az eddig erősen hullámzó kapusteljesítményünket feledtetve a legjobbkor hozta sorban a bravúrokat. A második félidő második felére kicsit lazult a védekezésünk, ekkor lépett elő igazán Marci, a bravúrjaival megakadályozva, hogy Tunézia visszajöjjön a meccsbe. Az utolsó bő öt percben aztán kijött, hogy Csoknyai támadásban a belső posztokon végig a Bodó-Lékai-Balogh/Nagy Laci-Bánhidi csapathoz ragaszkodott, így nem csoda, hogy elfogyott a kraft a hajrára. Kár ezért, szívesen néztük volna újra a fiataljainkat, legalább 5-10 percre, ha már egyszer bizonyították, a tunéziainál erősebb csapatokkal is képesek felvenni a versenyt. De ne szomorkodjunk, mert nincs miért: a csapatunk, sőt a CSAPATUNK megint megmutatta, sokadszorra ezen a vébén, hogy hála a vezéregyéniségeinek - akik tényleg vezérek és egyéniségek is - egyszerre szívvel és ésszel játszik és amikor nagyon kell, mindig van, aki felvállalja a felelősséget. Ezúttal többen is voltak ilyenek, talán ezért is lett a végén ilyen sima a vébé legfontosabb meccse.
Olyan jó ezt leírni, meg is teszem még egyszer: sima lett a vébé legfontosabb meccse.
Köszönjük, srácok, jó pihenést mára és holnapra, aztán izguljuk ki, hogy szerda este már ne kelljen izgulni Norvégia ellen.