Ésszel, szívvel, erővel

Nekiugrottunk Tunéziának, ahogy arra számítani lehetett, majd egy gyengébb félidő után irányba állítottuk magunkat. Mármint Tokió irányába.

Nem lehet elmenni szó nélkül Lékai sztorija mellett, olyan napja volt, mint Avinak a Blöffben.

Bár ez minden szempontból vidámabb nap lett, szerencsére. Mindenestre ha eddig nem lett volna Máté a női magazinok és a bulvár kedvenc kézilabdázója, már csak emiatt a nap miatt is szét fogják szedni. Na de térjünk vissza a meccsre!

Balogh és Bodó visszatérése egyben a csoportkör elején megismert kezdőnk visszatérését is jelentette. Zsolti kicsit ránk ijesztett, az első pár percben elszórt néhány labdát, utána viszont egészen tanári játékkal rukkolt elő. A láthatóan a kinti lövéseinkre felkészülő tunéziai védelem között kedvére slisszolt át, egy-egyben végig tarthatatlan volt - elég jól sikerült a három napos rehab, semmi nem látszott a sérüléséből. Máté megint varázsolt középen, és mivel Bodó Ricsi és Ligetvári valamivel gyengébb napot fogott ki - Ricsinek talán a lába sem volt még 100%-os, legalábbis a felugrásain néha ezt lehetett érezni -, Bánhidire pedig végig utazott a két spori, így Lékusznak ezúttal (is) el kellett vállalnia a befejezéseket. Szóval nem volt gondunk elöl, ez már önmagában bíztató volt. Aggódni egyedül a szélsőink miatt kellett, Missaui csúnyán betakarta őket, bár ez annyiban nem volt meglepő, hogy a bukaresti kapus hagyományosan nagy szélsőgyilkos, a mi szélsőink pedig, hát, nem a legerősebbek posztról.

Plusz a védekezésünk miatt is aggódhattunk, megint. Hiába vittünk ki három csapatra elegendő specialistát, hiába cserélgette őket Csoki folymatosan, valahogy csak nem akart összeállni a rendszer. Chouiref-t elég könnyen megtalálták, a bírók ráadásul extrém módon büntették a hátulról érkező faultokat - jobbára mindkét oldalon, amúgy - így a beállóból bekapott gólok mellett a kiállításokat is szépen gyűjtögettük. Ekkor még a lövőikre is rá voltunk parázva, a jobblövő Hosnit rendre túlvédekezték a srácok, amiből a rutinos tunéziai Sanainak alakított ki remek lövőhelyzeteket és egy-egy elleni szitukat. Csoknyai fel is hívta erre a figyelmet az időkérésnél, mi meg egész halkan jegyezzük meg, hogy ebben a felállásban semmi, de semmi meglepő nem volt.

Azért Toni Gerona csak készült egy apróbb meglepetéssel, ez Jallouz visszacserélése volt. Az már más kérdés, hogy Gerona alig pár percre vetette be a barcelonai/berlini ágyúját. Hogy azért-e, mert Jallouz sérülése nem jött teljesen rendbe, vagy azért, mert Xavi Pascualhoz hasonlóan ő sem tudja igazán rendszerbe illeszteni Waelt, nem tudjuk, mindenesetre azt nagyon köszönjük, hogy meg sem próbálta meglövetni a - papíron - legnagyobb ászát. Mindez már a második félidőben történt, akkor, amikor megérkezett az a védekezésünk, amit az egész tornán látni szerettünk volna. Nagy Lacival kettesben, Timuval fix hármasban, sőt, ha tudtunk cserélni rendesen, akkor Sipossal, illetve a másik kettesben Ligetvárival megerősítve eltüntettük végre a beállójukat, no meg mélyen maradva a helyeket a falban, ezzel ki is végeztük a támadójátékukat. Olyannyira, hogy ha egy-egy kiállítás miatt öten maradtunk védekezésben, a nagy embereinket felpakolva (Timu mint szélső védő, miket meg nem él az ember!) tartottuk a belső területeket. Szélre még ekkor is csak alig-alig ment le a labda, annak ellenére sem, hogy Boughanmi egész jó aránnyal lőtte be a helyzeteit. De így, hogy a kinti lövéseket szinte egyáltalán nem erőltette Gerona és csapata, tökéletesen a kezünkre játszottak, nem meglepő, hogy a második félidőben mindössze 7 gólra voltak jók. Kintről az egyedüli veszélyt Sanai jelentette - volna, ha Székely Marci nem olvasta volna a kinti lövéseit úgy, mint szorgos apuka az esti mesét.

A mi részünkről Marci kapuba állítása volt talán az egyetlen váratlan húzás, pedig, valljuk be, ezen a vébén eddig a váratlan dolgok szinte mind hibátlanul bejöttek. A tatabányai - leendő veszprémi - kapus maradéktalanul meghálálta a bizalmat, az eddig erősen hullámzó kapusteljesítményünket feledtetve a legjobbkor hozta sorban a bravúrokat. A második félidő második felére kicsit lazult a védekezésünk, ekkor lépett elő igazán Marci, a bravúrjaival megakadályozva, hogy Tunézia visszajöjjön a meccsbe. Az utolsó bő öt percben aztán kijött, hogy Csoknyai támadásban a belső posztokon végig a Bodó-Lékai-Balogh/Nagy Laci-Bánhidi csapathoz ragaszkodott, így nem csoda, hogy elfogyott a kraft a hajrára. Kár ezért, szívesen néztük volna újra a fiataljainkat, legalább 5-10 percre, ha már egyszer bizonyították, a tunéziainál erősebb csapatokkal is képesek felvenni a versenyt. De ne szomorkodjunk, mert nincs miért: a csapatunk, sőt a CSAPATUNK megint megmutatta, sokadszorra ezen a vébén, hogy hála a vezéregyéniségeinek - akik tényleg vezérek és egyéniségek is - egyszerre szívvel és ésszel játszik és amikor nagyon kell, mindig van, aki felvállalja a felelősséget. Ezúttal többen is voltak ilyenek, talán ezért is lett a végén ilyen sima a vébé legfontosabb meccse.

Olyan jó ezt leírni, meg is teszem még egyszer: sima lett a vébé legfontosabb meccse.

Köszönjük, srácok, jó pihenést mára és holnapra, aztán izguljuk ki, hogy szerda este már ne kelljen izgulni Norvégia ellen.