Nagy igazsága az életnek, hogy egyszer minden véget ér. Tegnap még úgy terveztem a mai napomat, hogy délelőtt elintézem ügyes-bajos dolgaimat, délután leheveredek a TV elé és megnézek egy korai Bacsó-filmet (mondjuk a Szerelmes biciklistákat) aztán hat órától várom a hollandok elleni találkozónkat. Ehelyett ma reggel úgy ébredtem, hogy basszus ma este nem egy átlagos női mérkőzés lesz, hanem bizony egy nagyon hosszú és jelentős korszak ér véget, amit még mindig nehezen kezelek, hisz ugyan a válogatottságot Görbe már decemberben lemondta, de hivatalosan a lantot a mai nappal a válogatottban végleg leteszi. Ezért elvetettem a ma délutáni programom felét, helyette elvesztem az emlékek tengerében. Felvetettem a listán, hogy mindenki írjon egy számára kedves emléket Görbéről, amire Csilla főnökasszony úgy reagált, hogy nem akarja, mert elbőgné magát, de végül a következőt írta:
„az az igazság egyébként, hogy Görbével kapcsolatban nem egy-két dolog jut eszembe, hanem egy végtelenített film az elképesztő, oda se nézős gólpasszokról, a döbbenetesen technikás hetesekről, vagy éppen a talpról, esetleg alulról felső sarokba húzott lövésekről, amit tolt csuklóból, meg amúgy az egész mozgásáról. ilyen, mint ő női mezőnyben szerintem soha nem volt, és nem is hinném, hogy valaha lesz. ő erre a sportra született, ő az az irányító, akinek a játékát önmagában tanítani kéne az irányító-képzőkben, és bár egyetértek azzal, hogy a varázsló típusú játékosok már nem jelentik ugyanazt a kézilabdázásban, én ezt borzasztóan sajnálom. az ilyen játékosokkal eltűnik az, ami ebben az egészben a legcsodásabb. az az improvizáció, amit Görbe technikai tudásával együtt leművelt, az maga a kézilabda. Ő az IRÁNYÍTÓ.”
+10000
Valahogy így vagyok vele én is... Kihagyott ugyan Görbénk három világversenyt, sokszor volt távol a válogatottól, de akkor mindig tudtunk abba kapaszkodni, hogy csak átmeneti az állapot, hisz visszatér majd úgyis. Igazából nem is nagyon emlékszem, de ha akarnék is, csak max két ujjam lenne elég arra, hogy számszerűsítsem hány mérkőzésen játszott rosszul. Olyan volt, hogy nem úgy ment neki ahogy szokott, de ő mentálisan is egy olyan kivételes tehetség, aki bármilyen rosszul is kezdi a meccset, képes a végére feljavítani magát.
Voltak jó és rossz emlékeink egyaránt az elmúlt 16 évben (bizony, 2002-ben mutatkozott be Görbe a válogatottban, kimondani is hihetetlen, nem?), emlékszem a zágrábi döntő utáni fogadásra ahol teljes levertséggel idézte fel, hogy a hazai junior vb-n is az ő kezéből esett ki a labda, majd könnyekben tört ki, és aki akkor nem érzett vele együtt, szerintem nem is ember... Szerencsére azért pozitív emlékekből annál több van; emlékezzünk csak, hogy hányszor köszönhettük a zsenialitásának, hogy egyáltalán világversenyen voltunk, győztünk egy olyan mérkőzésen ahol ha ő nem lett volna, valószínű simán kikapunk, vagy egyáltalán legjobb négybe sem jutunk (pekingi olimpia), és arra, hogy hányan kezdtek el az ő hatására egyáltalán kézilabdázni, vagy egyáltalán követni a sportágat. Mikor leforrázta a lábát, és nem fogadta el, hogy lehet ki kell hagyni emiatt egy olimpiát, és nem hogy jól játszott, de talán élete legeslegjobb világversenyét tolta. Aztán a számomra kedves 2012-es eb, ahol szinte második fénykorát élte. Szerintem nincs olyan kézilabda drukker a világon Franciaországtól Japánig, akinek ha azt mondják, hogy „magyarok” ne villana be fekete alapon izzó betűkkel, hogy „GÖRBICZ”. Kis túlzással a neve a válogatottunk egyik védjegye lett, amire tényleg csak a legnagyobbak képesek.
Közben egy újabb Csilla gondolat
„ja, és az is eszembe jutott, hogy gyakorlatilag a kapusposzton kívül bárhonnan gólveszélyes volt, és tán beálló kivételével minden posztról használtuk is, ergo ebben az univerzális játékosokat igénylő modernebb kézilabdában is pontosan ugyanúgy megállná a helyét, ha most kezdené a karrierjét. sőt.„
+10000 megint
Számomra a legkedvesebb emlék mégsem egy szép gólpassz, egy nyilatkozat, egy érem, hanem egy jelenet, ami a 2012-es eb-n zajlott le. Egészen pontosan akkoriban az történt, hogy rosszindulatú emberek itt-ott, hol szurkolói fórumokon, hol magán a sajtón keresztül mesterségesen gerjesztették a hangulatot az ETO és Fradi szurkolói között, miszerint Görbe és Zizi ki nem állhatja egymást, egyik nem hajlandó a másikkal pályára lépni, és a válogatott is miattuk van mélyponton, mert nem bírja el a két dudást a csárda stb. Tényleg már a legértelmesebb szurkolókban is felmerült a gondolat, hogy mi van ha ez igaz? Egyik fél sem cáfolt semmit, nem nyilatkozott erről, hozzáteszem nagyon helyesen. Majd adtak egy igen ütős választ: a bronzmérkőzés utolsó percében mikor már tudtuk, hogy a mi nyakunkba akasztják az érmeket az öröm akkora volt, hogy a bíróknak le kellett ültetni a magyar kispadot. Ekkor egy olyan képsornak lehettünk tanúi, ami szerintem nagyon női kézilabda csapatoknál (meg úgy amúgy is) nem nagyon látni. Zita Görbe és Vincze Meli ölében vonatosdit játszott. Ez egy olyan képsor volt számomra ami többet ért minden kimondott szónál, és a két szurkolótábort ha örök barátságra nem is, de egy pillanatra összehozta, és nekem tényleg ezért ez az eb a legkedvesebb, és azt a mérkőzést is tartom a válogatott legjobb mérkőzésének, pont az emberi vonásai miatt. Erre is csak kevesen képesek.
Az élet viszont megy tovább. Megpróbálom kirántani magam az emlékekből, pedig még úgy folytatnám, de lassan jön a meccs, és Csillával már így is egymás vállát sírjuk telibe, Görbe pedig nem egy sírós, öregasszonyos posztot érdemel.
Drága Anita, tudd, hogy Tokióra visszavárunk!