Aki most nekiáll fanyalogni, annak hadd mondjunk valamit egy igazi klasszikus stílusában:
Riporter: Sajnos a dánok elleni mérkőzésen látott játékot a norvégok ellen nem sikerült megismételni.
Szövetségi kapitány: Tudtuk, hogy a csoportmérkőzéseket követően rendkívül nehéz találkozó következik, ezért a felkészülés makró- és mikrociklusainak összeállításakor ezt a szempontot tartottuk szem előtt. E kulcsmérkőzésen minden csapatrészben és egyénileg is kimagaslót nyújtottak a játékosok, mely emberfeletti erőfeszítés révén érhettük el az olimpiai bajnok elleni sikert. A világ legjobb nyolc csapata közé jutással sikerült a korábbi hibákat feledtetni, visszajuttatva a magyar válogatottat jogos helyére, a világ közvetlen élvonalába. Jómagam, a csapatunk és a szövetség vezetése is ezt a célt tűzte ki maga elé az elutazáskor, ezt a célt pedig maradéktalanul teljesítettünk. A világ 8 legjobb csapata közé tartozni érdem és dicsőség, továbbá a sportág hazai finanszírozása és háttere szempontjából is fontos eredmény.
Mi speciel rettentően örülünk, hogy nemcsak most, de a dán meccs után sem ezt a bullshitgenerátort kellett hallgatnunk, hanem azt, hogy a fiúk legyőzték önmagukat, a félelmeiket, és a megszerzett egészséges önbizalomtól duzzadva iszonyatosan szerették volna szétkapni a norvégokat is.
Szörnyű, hogy ezek után a norgék negyed óra alatt taccsra tettek minket. Nem, nem ezt érdemelték a srácok. De ez nekünk, szurkolóknak, fele annyira sem fáj, mint a srácainknak ott Franciaországban. Aki nem hiszi, olvassa el a nyilatkozatokat.
Aki valaha játszott csapatsportot, tudja, hogy van olyan, hogy mindenféle előzetes jel nélkül egyszercsak összeomlik a csapat játéka, ólommá válnak a lábak, megremeg a kéz, nem jön össze a legsimább passz sem, kimarad a rommá gyakorolt, tuti lövés is. Lehet mondani, hogy oké, oké, de már megint miért mi omlottunk össze, miért mi voltunk fejben szarok. Könyörgöm, húzzuk már ki magunkat egy pillanatra és nézzünk körül. Két napja csapta ki Katar a fejben legendásan erős németeket, úgy, hogy a végig vezető tokok U10-es szintű hibákat vétettek a money time-ban. De nem volt olyan régen a 2013-as, 2014-es vb/eb sem, ahol a döntőben zuhantak meg a dánok irgalmatlanul. És van még ilyen példa, de mennyi.
Ma kifogtunk egy olyan norvég csapatot, aminek a játéka eleve nem fekszik nekünk, mert amíg nálunk jobbára 30 fölötti, rutinos, de lassú srácok játszanak - kiegészítve néhány nagydarab és ezért szintén kicsit nehézkes fiatallal -, addig az ő játékuk a rohanáson alapszik. Tudtuk előre, hogy erre kell számítatunk, nem volt ez meglepetés. Tudtuk, csak úgy lehet itt keresnivalónk, ha az elején leosztjuk azt a pár irgalmatlan tockost, amitől visszavesznek kicsit. Nem sikerült. Olyan ez, mint a box, két alapvetően különböző stílusú bunyósnál az nyer, aki beviszi az első néhány kemény ütést, aki rá tudja erőltetni a stílusát a másikra. Apró, de fontos különbség, hogy kéziben nem lehet bízni abban a bizonyos egy, nagy, mindent megváltoztató ütésben.
De térjünk vissza a kezdő gondolatra. Ne fikázzuk a srácokat, mert nem ezt érdemlik. Nem, nem tartozunk a világ 4 legjobb csapata közé, ez akkor is így lenne, ha történetesen bejutottunk volna. Egy korrekt, masszív csapat vagyunk, akinek mindenki ellen van esélye, ennek a vb-nek tényleg az volt a tétje, hogy ezt bizonyítsuk - magunknak és a világnak is. Szörnyű ez a mai, de nem azért, mert nem vertük meg a norvégokat, hanem mert egy meghatározó generáció talán utolsó nagy esélye volt ez a mai meccs.
De közben igazi reményt is adtak.
Ez a csapat olyat mutatott, amilyenre én (kézilabda) válogatott szinten nem emlékszem. Ezen a vébén felnőtt egy fél csapatra való játékosunk, egy olyan gerinc, amire építhetünk. Juhász, Ligetvári, Bodó, Bánhidi megmutatták, 20/21/22 évesen is lehet húzóemberré válni a válogatottban. Megkapták a bizalmat Sabatétól, és maradéktalanul éltek vele. Lékaival, Jamalival, Balogh-gal kiegészítve ők lehetnek az alap a következő négy évre. Melléjük kell majd kiegészítő embereket találni, rájuk lehet és kell is építeni. Xavi hatalmas pofont adott velük annak a szakmának, aminek a töketlenkedése miatt tartunk ott, hogy kimaradt közel két generáció, ott, hogy már a tíz évvel ezelőtti vb meccseink összefoglalóiban Csaszit, Nagy Lacit láttuk. Xavi bebizonyította, igenis hozzá lehet és kell is nyúlni a fiatalokhoz, és megfelelő terheléssel, felelősséggel lehet számítani rájuk. A válogatott rutint így lehet megszerezni, így működik ez mindenhol máshol - kivéve kis hazánkat.
Xavi Sabaté minden valószínűség szerint nem dolgozhat majd tovább a válogatottal. De ha Tokióban ott lesz ez a néhány srác, akkor jusson majd eszünkbe ez a sokat hibázó, de lelkiismeretes, munkamániás fickó.
