Kicsit elhanyagoltuk a válogatottat érintő változásokat, mondjuk sok nem is volt, csak egy; Kim Rasmussen érkezése a kispadra. Örültünk neki. Nagyon! Az én személyes véleményem; aki egy koncepciótlanul összevásárolt (mert ez a Bukarest részemről bizony az, neveket vásároltak minden posztra, nem játékosokat, és Jörgensenen kívül átlövőjük nem is volt, és a F4-et is lényegében irányítókkal és szélsőkkel nyerték meg) csapatot félév/egy év alatt BL-győztessé avanzsál, az részemről ha nem is mindent, de igen sokat tudhat a kézilabdáról. Először a 2013-as vbn keltette fel a figyelmemet a lengyel válogatottal, amikor is nyolcaddöntőztek a románokkal (ja, hozzáteszem előtte a selejtezőn a jóval erősebb és esélyesebb svédeket győzték le) és a 47. percben még 26-22 állt a románoknak (a lengyeleknek eddig semmi nem jött be, a -4 gól még nekik vot hízelgő), majd onnantól új mérkőzés következett és az 55. percre már 27-26ra mentek Rasmusennék, végül 31-29-re ők jutottak tovább. Majd az újabb meglepetés, győztes negyeddöntő az aranyért induló franciákkal.
2015-ben tök ugyanez volt a forgatókönyv, csak ott már mi voltunk a románok helyett... Természetesen már megy is a fanyalgás, hogy minek ő ide, mert a lengyeleket végül nem juttatta ki az olimpiára. Na, akkor csak pár dolgot ezzel kapcsolatban; tessék szépen megnézni, hogy technikailag hol tart az egész női lengyel kézilabdázás, meg hol a magyar, orosz és svéd (azért ez a három, mert az olimpiai részvételhez ezt a három válogatottat kellett legyőzniük, ebből az első kettőt meg is verték még a vb-n, így juthattak el a selejtezőkig). Míg a lengyelek gerincét kb 90%-ban a Lublin adja, addig a másik három válogatottét BL topcsapatokban játszó játékosok sora. Az elmúlt félévben velünk háromszor játszottak, ebből kétszer megvertek minket, az oroszokat egyszer (az olimpiai selejtezőt ha az IHF nem bolygatja meg, akkor hazai pályán játszhatták volna, az oroszok csak annak köszönhetik Riót, hogy aztán végül ők rendezték a selejtezőt) és igazából csak a svédektől kaptak ki. Visszatérve a technikai részére, tessék megnézni, hogy míg mi a három meccsen átlövésekkel mit össze görcsöltünk, addig ez a 1,5 emberes lengyel válogatott (mert Achruk közel sem olyan minőségű játékos, mint mondjuk Kudlacz) a középszerű játékosaikkal mindenféle gondolkodás nélkül 9-10 méterről szépen megpakoltak minket, szélekről nullszögből is megpróbálták és mivel Rasmussen el is hitette velük, hogy onnan is jók, hát be is lőtték ezeket a helyzeteket. És ezzel azt hiszem el is árultam, hogy Rasmussen egyik óriási erénye az, hogy mentálisan kibaszottul feltudja pörgetni a játékosait, akik amíg bírják – erőnlétben - bárkin átmennek. Mert a sikertelen olimpiai selejtező annak tudható be náluk, hogy technikailag és fizikálisan gyengék. A vb-n viszont pont a mentális felkészítésük, hogy elhihetette velük Rasmussen, hogy bárkit legyőznek repítette őket az elődöntőkig, kétszer is. Másik erénye Rasmussennek az amire a mentális felkészítésen kívül szintén égető szükségünk van: a szélsőjáték. A csapatjáték leginkább a szélsők használatán mérhető fel, ezt nagyon jól lehet látni. Egy egyénieskedésre építő csapatnál, ha szorult helyzet van, az átlövők és irányítók megpróbálják maguk megoldani a helyzetet és észre sem veszik, hogy széleken ott ácsorognak még ketten őrizetlenül (a BL-döntőben Rasmussen meg is jegyezte, hogy védekezésben a szélekkel ne foglalkozzanak, középre tömörüljenek), míg azoknál a csapatoknál ahol mindenkire van kiépítve pár figura, és a belső emberek önzetlen játékra vannak tanítva, ott egy szorult helyzetben lazán fogják és lepöttyintik szélre a labdát, így a játék utolsó részében szépen széthúzzák az ellenfél védelmét... Na, ebben mi mind elől és mind hátul bődületesen le vagyunk maradva kérem szépen. És pont ez a két dolog kell a válogatottnak, meg úgy az egész magyar kézilabdázásnak, hogy végre elmozduljon a holtpontjáról amiben úgy lazán 10 éve ácsorog már. Most végre van egy ilyen edzőnk, igaz, hogy ehhez már megint egy olimpiát kellett elbuknunk, de van, és 4 évig, úgyhogy örüljünk neki nagyon. Oh, és végül egy idézet tőle, amit én nem hallottam még magyar edzőtől:
„Meg kell ismernünk egymást a játékosokkal, nekem is meg kell tanulnom, melyikük nyűgösebb reggelente, melyikük fárad el jobban estére, kihez hogyan érdemes szólni, márpedig ez nem megy azonnal. „
No és ezzel most pótoltam is a kapitányi posztot, innen akkor most kanyarodjunk át a ma estére. Először is Görbicz nincs, valószínű azért mert még nem épült fel teljesen, vagy mert pihentetik, valószínű inkább mindkettő. Ha most azt nézem, hogy két olyan mérkőzés jön amiket elvileg nyernünk kell (a finnek ellenit mindenképpen, és simán, a szlovákoknál szorosabb eredményre számítok) úgy gondolom, hogy Szucsánszkit is nyugodtan pihentethettük volna, amire neki nagy szüksége van, és így legalább egy új embert ki lehetett volna próbálni. Én helyére Kudor Kittit lazán behívtam volna, évek óta a csapatai erősségének számít, klasszis irányító alkat, csak ugye az a fránya menedzsment. Vagy ha nem őt, akkor a számomra elég nagy pozitív csalódást keltő Szalai Babettet. Túlzás, hogy elképedtem, de elég nagyokat pislogtam, mikor az EHF-Kupában láttam, hogy az anno szélsőből milyen gólveszélyes és ügyes irányító vált. Nem azt mondom, hogy ennek a két játékosnak hosszútávon is helye lenne a válogatottban, de úgy gondolom, ha már Dakos Noémit kipróbáljuk beállóban, úgy, hogy ott van a bajnokságban Mayer és Horváth - akik rejtélyes módon száműzve vannak valamiért a válogatottól – akkor nem hiszem, hogy legalább a finnek ellen ne lehetett volna a két játékost kipróbálni. Illetve a szezonból kiindulva én most Zácsikot sem erőltetném, Klivinyinek megadnám a 60 percet ahogy Kovács Annának is, ez a két meccs arra pont jó, hogy az említett játékosok érezzék a bizalmat és kibontakozzanak a képességeik a válogatottban is. Még ilyen „lehetett volna jobb is” poszt a kapusoké, ahova én most simán Oguntoye-Janurik-Szikora hármast vinném (mondjuk nem igazán értem a három kapust most), de főleg Oguntoyét mindenképp, és remélem ezt a formáját átmenti jövőre is, mert jelen pillanatban őt tartom a legjobb formában lévő kapusunknak.
A mérkőzést úgy kezdtük ahogy szinte az összes selejtezős meccsünket szoktuk; 3 perc alatt elhúztunk 5 góllal a sáncról lepattanó labdákkal és a gyors lerohanásokkal, hogy aztán pillanatok múltán már mi rohanjunk az eredmény után. Ezt kéne megfejteni, hogy mi történik ilyenkor és miért nem tudjuk a kezdeti lendületet hosszabb ideig, vagy akár végig megtartani? Mindegy, nyár elején ezt most fogjuk a fáradtságra. Zácsik szerencsére eddig a válogatottban mindig rácáfol a klubbéli teljesítményére. A hetesek kihagyása meg egyre népszerűbb nemcsak nálunk, hanem úgy az egész mezőnyben, bár szerencsére csak az első félidőben voltak ezzel problémák. Egy rövid szlovák zárlattal újból elhúzhattunk és a második félidőt 15-12-vel kezdhettük.
A második félidőben egész végig már mi uraltuk a meccset. A belső hármasunk Kisfaludyval és Szekeressel rendben volt, jó, hogy a két szövkapunk Kisfaludyt felfedezte magának, reméljük meg is maradnak ők így ketten. Rengeteg eladott labda a szlovákoktól, jó védekezés és csapatmunka. Feljebb ugye hiányoltam a szélsőjátékot, ezen a meccsen most adtuk is a labdákat szélre, Schatzl és Kovacsics is élt a lehetőséggel, viszont jobbszélről ezt már nem lehetett mondani. Rengeteg labda ment le oda is, az elején Orbán nem tudott mit kezdeni ezzel majd Lukács. Visszajött Orbán, de nem történt változás, végül Lukács csak bevágott egyet. Igazából Orbán ijedtsége volt a szembetűnő, három olyan ziccere is volt amit teljesen tisztán belőhetett volna, ehelyett visszadobta. Klivinyi is kezd már egyre magabiztosabb lenni, viszont Kovács is mintha inkább várná a teljesen tiszta ziccereket, minthogy megpróbálna maga kialakítani egyet.
Mindent összevéve laza, szezonvégi meccs volt, a kezdeti fejetlenségek után rendezve a sorainkat magabiztosan elhúzva 32-23-ra győztünk. Kint vagyunk az EB-n,!