A gondolatok durván 90%-a a női vb után fogalmazódtak meg bennem. Akkor úgy voltam vele, hogy teljesen felesleges ezeket megosztani, mert változni úgysem fog semmi (na, nem mintha így igen). Ez a január azért újra kihozta belőlem a dac hangulatot, főleg azért, mert csakúgy, mint decemberben, most is síri csönd van mindenről, amit már az elmúlt évek alatt megtapasztalhattunk, hogy kurvára nem jót ígér... Sajnos mára elég negatív és sarkos véleményem lett, nem csak nekem, hanem úgy gondolom, hogy MINDENKINEK a hazai kézilabdáról.
A los angelesi bojkottot leszámítva olyan még nem volt, hogy Magyarország kézilabdában ne vegyen részt az ötkarikás játékokon. Még mindig nehezen tudom feldolgozni, hogy a riói megnyitót úgy kell majd néznem, hogy tudom, hogy a barrai Future Arenaban magyar, csak mint érdeklődő lesz ott... És mindezt úgy, hogy állítólag minden szép és jó, utánpótlásunk dübörög, edzőink állítólag világszintűek, a bajnokságunk a legerősebb a világon (legalábbis nőknél ez van szajkózva mindig), és együtt, szépen, holnap megyünk és közösen rózsaszínre festjük az MKSZ székházának homlokzatát. LÓFASZT! Komoly gondok vannak, amit csak edzőváltásokkal nem fogunk tudni orvosolni, és ha ezt most már nem kezdjük el PROFIN a korral haladva kezelni, akkor Tokiót is csak tv-ből fogjuk végignézni.
Kezdjük akkor a nőkkel; durván 2006-ban látszódtak az első jelei annak, ami mára be is nyelte a szakágat. Valahogy itt fordult meg a női kézilabda brutálisan amire mi semmit sem tudtunk reagálni. Míg előtte az volt a cél, hogy „lőjj minél több gólt, mint az ellenfél”, egyik pillanatról a másikra átment „kapj minél kevesebbet, mint az ellenfél” szisztémára. Kilgore kolléga fogalmazta meg a legjobban: a női kézilabda ritmusra épülő játék lett. A klasszis kifejezés játékosra válogatott szinten már lassan nem is él, az ilyen játékosok inkább csak klubszinten meghatározóak. Az ész már teljesen legyőzte az erőt, fizikailag ma már csak az a fontos, hogy fuss, rohanj, az, hogy 60 vagy 90 km/h-val tüzelsz mára teljesen lényegtelen lett, ami valahol elszomorító, mert mára a klasszikus átlövőket egy kezeden megtudod számolni, de ez van, jelenleg ez a trend, ha ehhez nem tudsz alkalmazkodni akkor csak szerencsével juthatsz a legjobbak közé. Na és ez az, amiben nekünk brutális lemaradásunk van. KEB-nél már elkezdett ez fejlődni, ritmusban mentek a támadások, ütemben léptünk ki a támadókra stb. Döbbenet, hogy a két női elitklubunkat leszámítva (ETO, FTC) a többi csapat semmilyen szinten nem tud ebben fejlődni, ezért is van az, hogy a tétmeccseket mindig a két élcsapat játékosai próbálják meg lehozni, csak mivel a válogatott kispadján is olyanok ülnek akik erre a modern játékra nem tudnak mit reagálni, így rendre el is bukjuk az utóbbi 10 évben ezeket a mérkőzéseket.
A világbajnokságot sikerült is úgy elbaszni ahogyan nem lehetett volna. Sikerült egy szépen elkezdett utat (mert a 2012-es bronzérem az volt) teljesen elcseszni. Dilettantizmusból is (ha másban nem, hát ebben aranyérmesek vagyunk/leszünk) és leszaromságból is (mert a fiúk londoni 4. helyezése teljes lila ködöt hozott és maximálisan le lett szarva a női vonal) KEB betegségéből kihoztuk a legrosszabb megoldást, amit tetéztünk egy még rosszabbal, holott már előtte tudtuk, hogy az aztán nem lesz járható út, mert a 2007-es VB 8. helyezéssel is majdnem lekéstük a pekingi járatot, de a 2008-2012-es időszakra meg aztán pont a pekingi 4. helyezés hozott „oh, nincs itt az égvilágon semmi gond” féle nihilt. Természetesen most is mindenki mutogat a másikra és keni a saját szarát másra, és jönnek a szokásos „sok a légiós” meg „a magyar edzők elnyomottak” és ennek kontrája. (Tényleg csak így zárójelben teszem fel; hogy van az, hogy Románia, ahol a két BL csapatban az edzők és játékosok többsége is külföldi trollokból áll, egy külföldi edzővel, román játékosokkal éppen csak lecsúsztak a VB-döntőről, és bronzéremmel és önbizalommal a nyakunkban készülhetnek a selejtezőkre?).
A fiúknál meg úgy gondolom minden negatívuma kijött a külföldi kapitány kérdéstől kezdve, a „ki kerüljön a válogatottba? Aki sokat játszik, vagy aki kevesebbet, de azt nemzetközi szinten?” témán át. Olvastam egy másik blogon, hogy Dujsebajev válogatási módszere lehet, hogy kegyetlen, de igazságos. Ezt megmondom őszintén, hogy annyira nem tudom, mennyire igaz, mert a férfi vonalat minimálisan követem, de ha ez az állítás mégis így van, akkor most már azt is megtudtuk, hogy nem feltétlenül igaz az, hogy egy Tatabánya-Csurgó meccsen 60 percig remekül játszó játékos elég a válogatottba. És az is megmutatkozott, hogy mekkora ordító szakadék van (még nagyobb, mint a nőknél) a két férfi élcsapatunk és a bajnokság között. Itt is lehet mutogatni, hogy mert a két nagy légiósokat vesz, de itt az ékes bizonyíték arra, hogy nem presztízsből és sznobizmusból teszi ezt, hanem azért, mert a bajnokság többi csapatából elég nehezen tudja elszipkázni a jobb játékosokat, mert abból jelen pillanatban nagyon nincsenek, még. Nagy Laci-Iváncsik-Ilyés-Mikler generáció után laza 15 év űr van, és még egy ideig lesz is, mert mint kiderült van merítési lehetőség, de azok a játékosok még nem jutottak el arra a szintre. És akármilyen megdöbbentő ezt még mindig hallani, de a Veszprémnek és a Szegednek is a BL-ben maradása és annak megnyerése a cél, nem pedig ugródeszka lenni a potenciális klasszisoknak.
Bár Dujsebajev most leszerepelt, de azért még így is a külföldi edzők javára billen a mérleg nyelve. Igazából nem is az a legfontosabb számomra, hogy külföldi edzők legyenek, mert láthattuk, hogy ez sem feltétlen járható út, még akkor is, ha jó az adott edző rezüméja, de ami a legjobban elkeserít az az, hogy még csak az esélyét sem adjuk meg annak, hogy valami újat és célszerűt tanuljunk. Jó, ne tegyünk külföldit szövetségi kapitánynak, de akkor hozzunk ide külföldi edzőket előadásokat tartani, kicsit felrázni az edzőképzésünket stb., és akkor legyünk erre nyitottak. Csak ugye megint az lesz ezzel a baj, hogy nem lehetne miért hisztizni, meg 17 világversenyre való kijutást meglobogtatni, mert akkor a figyelem nem oda irányulna...
Bevallom, én azok közé tartozom, akik azt mondják, hogy Dujsebajev maradjon 2017 végéig, nagyobb veszíteni valónk már nincsen, és mivel olyan elbaszott rendszerben működnek az EB/VB lebonyolítások az olimpiai selejtezőkig (míg pl. majd 2019 januárjában ha a fiúknál a vb-t elbaszod, még számolgathatsz az eb-n, 2020-ban olimpia előtt 7-8 hónappal, hogy hogyan tovább. Addig a nőknél ha 2019 decemberében baszod el a vb-t, tv-ből nézheted, ez aztán igazságos így, no), ha 2017-ben is leégünk, még mindig tudunk újítani, bár nálunk vagy azonnal eredményt mutatsz fel, vagy húzz a picsába.
Ami a legfontosabb lenne a következő négy évre, az az, hogy ezt a berögzült, begyepesedett „Csak az Olimpia!” felfogást eltegyük, de jó mélyre. Ebből már rohadtul elegem van szvsz. Négy évig állandóan azon görcsölünk, hogy minden világversenyre olyan helyezést érjünk el, hogy ne legyen veszélyben a seggünk. Jelezném, hogy aki nem vb és eb bajnok annak mindig is veszélyben lesz a segge, már ami az olimpiát illeti, mert közvetlen, nyugodalmas kijutást csak úgy hozhatsz össze. Jó lenne már végre valami olyasmit csinálni, amit a Norvégok mondjuk. Mondjuk, hogy mindig a legjobb kerettel menjünk az aktuális versenyre, és a cél az legyen, hogy ott nyerjünk, ne az, hogy EB-n kiemelt helyezést kapjunk, mert akkor könnyű ellenfelet kapunk a VB-selejtezőkre stb. Ilyet tényleg nem lehet kérni? A női pólósok úgy tűnik elkezdtek végre ezen az úton járni, bár le a kalappal a média előtt ismét, mert az éremátadás után nem rögtön gratulálunk, hanem, hogy „jajj, mit szólsz ahhoz, hogy megvan így az Olimpia?”. Mert éveken át tartó bronzkorszak után, egy aranyérem után ez az első és legfontosabb... Persze, egy olimpiai érem egy sportoló álma, de Tonje Larsen nyilatkozata van mindig a fejemben, aki a pekingi olimpia után, mikor kérdezték hogy milyen érzés olimpiai bajnoknak lenni, csak azt mondta, hogy nagyon boldog, hogy a vitrinbe az eb és vb-címe mellé ezt is beteheti, mert nagyon KÜLÖNLEGES élmény olimpiai bajnoknak lenni, mert ez a másik két aranyérem ÉRDEME. Hát valahogy így kéne...