Több helyen olvashattunk afféle véleményt, hogy ez a bronz igazából egy csoda. Magyar csoda. Hát nem tudom. Szerintem ebben semmi csoda nem volt, annál több erő, akarat, elszántság és meló. Az igazi csoda nem az, hogy bronzot nyertek ezek a lányok, az igazi csoda az, hogy ÉN posztot írok erről.
A csoportmeccsek felénél kapcsolódtam be, ahogy az rendesen lenni szokott az elmúlt húsz évben, csak eddig azzal a lendülettel ki is szoktam fordulni a konyhából, ha értitek, mit mondok. De most végre egy nagyon dinamikus, gyors, változatos kézilabdát mosolyogva, bazsalyogva élvezettel játszó magyar női válogatottat találtam ott. Úgyhogy maradtam a románok elleni meccsre is. És a következőre, majd a norgék ellenire, a bronzmeccsre pedig jegyet vettem, de sürgősen, ami a nagyobbik közeledő szülinapja és újkeletű rajongása Simon Petra kapcsán külünösen jól jött. Pedig aki látta a tornát, az tudja, hogy a felsorolt meccsek között két vereségünk is volt, mégis muszáj volt maradnom. Hogy miért? Mert teljesen mást láttam, mint eddig.
Ez végre egy olyan válogatott, amelyik fiatal kora ellenére vagy éppen azért, fejben rettentően erős. Ez a mentális fejlődés vitte el most ezeket a lányokat a dobogóig, de ezt ők pontosan tudják, szerintem.
Nem omlottak össze egyszer sem, nem volt felelősségtologatás, mindenki vállalta az adódott helyzetét bármelyik meccs bármelyik szakaszában, és a pad is sokkal, de sokkal kreatívabban kezelte a játékidők megosztását a mindenkori magyar valóságnál. Ezek nekem olyan dolgok, ami eredménytől függetlenül is boldoggá tenne, nemhogy egy végén bronzzal. Ha valami kimaradt, nem szakadt össze a világ, gyakorlatilag minden posztunk veszélyes volt nemhogy a kötelező körökön, de világ élvonala ellen szintén. Nem volt számolgatás, nem volt búskomor arccal szájrágás, meg "na még egy passz a pályán lévő megoldóembernek". Nem. Inkább mindenki megoldóember lett. Nem tudom, hogy ez Golovin érdeme-e, de az biztos, hogy jól láthatóan szeretik a lányok. Már az olimpián sem volt messze az a négy, és most, amikor ez a fiatal, lelkes és jókedvű válogatott tényleg eljutott odáig, biztos voltam benne, hogy lesz még győztes meccsünk Bécsben. Ha nem lett volna, az sem lett volna tragédia, szerintem, de mennyivel jobb így, ugye? És itt jegyeznék meg egy másik dolgot: a nyilatkozatokat. Ennyire sok összeszedett, sablonoktól mentes, őszinte, értelmes nyilatkozatot régen adtak már magyar sportolok, számomra kábé mindegyik külön élményt adott. Tizenöt év sajtózás után azt gondolom, van ebben némi tapasztalatom és összehasonlítási alapom, hát én imádom ezt az új irányt.
A másik dolog, amiben látványosan erősödött a magyar válogatott, az a védelem. Kapu és a védelem. Az általam látott torna egészében olyan megbízható és stabil védelmünk volt, ami már nagyon régen nem. Lábbal és fejjel is gyors, az a fajta, amelyik lépést tart ennek a csodás sportnak a fejlődésével. Erre a játékelemre abszolút lehetett támaszkodni, és én mindig is azt az elvet vallottam, hogy ha hátul minden rendben, akkor elöl is jönni fognak a gólok. Meglesz az önbizalom, a kreativitás, a gyorsaság. Így volt? Így volt.
A támadójátékunkat pedig a torna 90%-ban konkrétan öröm volt nézni. Ahogy ezek a fiatalok felvették a ritmust a skandináv és francia-fölényt régóta mutató sportágban és abszolút tudatos munkával, számomra megdöbbentően kreatív gondolkodással, a későbbi nyilatkozatokból levéve amúgy tényleg ésszel felmérték a gyenge pontokat és úgy próbáltak nyomást gyakorolni az ellenfél falára, ahogy kellett: ahol lehetett, ahol rés van. Óriási. Én imádtam. A torna statisztikáiból pedig világosan kiderül az is, hogy miért lett ez bronz, sok mutatóban vagyunk remek helyen, tök jogos a két all-star játékosunk, és Simon Petrának külön taps jár, ő óriási liblingünk lett.
Szóval köszönöm ezt a kirándulást, remélem tartós lesz a lelkesedésem is, ez persze csak a csajokon múlik majd, de őszintén: nem aggódom. Ezek a huszonéves lányok bizony felnőttek a feladathoz, teljesen megérdemelt bronz született, és ugyan a hangom Bécsben maradt, de a szívem egy régi-új darabja is újraéledt tegnap. Illetve már múlt héten. És ezért tényleg van mit megköszönjünk a magyar válogatottnak, a stábnak, és egyébként külön Szandrufffnak is, akire nagyon büszke vagyok, hiszen pontosan tudom, milyen elképesztő mennyiségű melót tol bele az ilyen tornákba, neki is jár a vastaps!
Persze nem mi lennénk, magyarok, ha nem lett volna némi erőltetett kötekedés a lelátón, azóta sem értem, hogy miért fontos mindig valamiért lebaszni a másikat, vagy felkérdezni, pl. mert feláll és lenéz, hogy megkeressen valakit a tömegben, érdekes módon nekem nincsenek ilyen. Nyilván a +8-as, nulla hangulattal zajló, a bronzmeccshez képest sokkal szarabb norge vs dán _esetleg_ kieső 12 másodperce bőven ér ennyit, igaz? Az meg nem értem, miért fontos, hogy valaki először vagy 965x van meccsen, meg hogy volt-e Debrecenben, bár nyilván nem először voltam, jézusom, de nem álltam le vitázni, hiszen az is éppen ugyanazt akarja, mint mindenki más: magyar sikert. És mindenki, de tényleg mindenki volt _először_ meccsen, egyszer életében. Na mindegy, ettől a közjátéktól eltekintve egyébként remek kis túra volt, az indulásnál megjelent 3 szivárvány tényleg mutatta az utat, most elmegy némi szabadságra a sportág, de jövünk a ffi tornával, januárban. Mert igen, én meg arra járok sokkal gyakrabban.
Mindenkinek szívből köszönjük tehát, aki bármivel is hozzájárult ehhez a vasárnapi bronz-élményhez, nekem ugyanúgy az első, helyszínen megélt, kézis válogatott érmem, mint a lányomnak, de ezt a generációt elnézve remélhetem, hogy nem az utolsó. Jó pihenést, szép volt, csajok, köszönjük a csodás meccseket!
Mi pedig januárban jövünk a fiúkkal Varasdról, elmondhatatlanul vágyom egy hasonló menetelésre, addig is boldog karácsonyi készülődést nektek!