Azon gondolkodom egész nap, hogy én ezt a tegnapi meccset mintha valahol már láttam volna... De nem, biztos csak deja vu, de nem, várjá' má' ezt a meccset baszki én már tényleg láttam egyszer! 2019. december 6-án, és akkor Románia-Magyarországnak hívták!
Ó igen, emlékszem miután nem kalkulált vereségekbe szaladtunk spancikkal és a negrókkal Kőszegi Ákos már 2019-ben is úgy konferált, hogy SORSDÖNTŐ mérkőzés következik Romániával, az olimpia a tét! A sorsdöntő mérkőzés előtt folyamatosan olyan kérdésekkel záporozták játékost-edzőt, hogy hogy készül a sorsdöntő mérkőzésre Románia ellen? A válasz az volt, hogy készen állnak rá.
Megvan, hogy ott is első félidőt pazarul játszottuk, kapusaink (már akkor is Bíró volt, váltótársa Kiss) ott is fogtak mint a festék, aztán a 40. percben mintha forgattak volna egyet a mérkőzésen, és a végén ott is egy noname szélső szopatott minket szana meg széjjel, ami még magát Rydét is sokkolta, merhogy a csaj minden 185. meccsén mutatott valamit, csak azért vitte ki, hogy meglegyen a létszám, még csak váratlant sem akart húzni vele.
Aztán végül ott izgalmas úton, de eljutottunk az olimpiai selejtezőkig...
Hogy ez idén is így alakul-e? Esély még van rá, miután ez női kézilabda még simán benne van, hogy Montenegró kikap annyi meccsen úgy, mi meg nyerünk annyi meccset úgy, hogy mögénk kerülnek. Őszintén? Engem egyáltalán nem lepne meg, és nézzük a pozitív oldalát a dolgoknak: most már nincs mit sorsdöntőzni, a teher leszakadt, általában ilyenkor van az, hogy miután nincs tét, pont megverünk annyi ellenfelet amivel bemókoljuk a jó eredményt.
De ez még odébb van, és hiába egy pozitív jövőkép, a tegnapira mégis úgy mentünk ki, hogy állítólag több hónapja erre készültünk, és hát kellemetlen vége lett, szóval erről beszélni kell...
Én abszolút vállalom, hogy a 46. percben az utolsó Grbic gólnál döntöttem úgy, hogy átkattintok inkább a Jimmy sorozatra, és hát ott Nagy Ervin és Schell Judit olyat alakított, hogy az minimum Oscar, de tényleg. Mielőtt még itt valaki nekem ugrana, nem azért mert annyira felcseszte volna a tegnapi az agyamat - na jó azért 30%-ban de -, hanem mert én attól a tanácstalanságtól, hogy tudjuk, hogy itt már semmi nem fog segíteni, de mégis még nyomni kell negyedórát, és tényleg minden energia a pályán már csak arról szól, hogy lehetőleg ne legyen közte tíz, ez bennem olyan fokú mély együttérzést és sajnálatot vált ki a játékosok iránt, hogy egész egyszerűen nem bírom nézni szenvedéseiket.
Pedig olyan jól indult minden. Nehezen, de a 17. percben végre átvettük a vezetést, mindezt úgy, hogy a teljesen hitehagyottá vált Kuczora impotens játékát is elbírtuk, és bár a védekezés messziről integetett vissza csak a jónak, de az elmúlt 3 évben most láttam azt, hogy a játékosok kúsznak-másznak, megdöglenek a labdáért, besegítenek egymásnak, kilépnek, kiugranak, pattognak, faultolnak, Bíró hozta az extrákat, szóval minden úgy tűnt, hogy igen, ez még akár a mi esténk is lehet. 10-7-es eredménnyel fordulhattunk a szünetre.
A második félidőben Kuczora is beköszönt, és akkor fújtam egyet, hogy talán megint az van, ami nála sokszor előfordul, hogy a második félidőben kapcsol, hogy amúgy meccsen van, és azt a 3-4 gólt most lövi majd. Ez sem így lett, és a 36. perctől már csak futhattunk az eredmény után. És akkor a meccsleírást itt akár le is zárhatjuk.
13-11-es montenegrói vezetésnél kért időt Golovin, és én ezt az időkérést tartom a mérkőzés fordulópontjának.
Abba a kb 7 oldalas eredetileg elába szánt kéziratban jobban belementem abba, hogy a legnagyobb problémát abban látom, hogy nem a játékosok pánikolnak be hirtelen ha a játék képe nem úgy alakul ahogy az eltervezve volt, hanem maga a kapitány. Ez már kibukott a norvégok, a németek és a hollandok elleni második mérkőzésen is, ahol konkrétan toporzékolva ugrált, hogy nyerjük már meg. Itt valamilyen szinten meg is értettem, mert sajnos jelenleg ott tartunk, hogy már a felkészülési meccseken is eredménykényszer van, de ha egy edző ilyen szinten nem tudja elrejteni kétségeit akkor ott nagyon nagy baj van.
Pontosan ez történt az ominózus időkérésnél is, alább mindjárt nyomok is egy képet róla, ami közvetlenül ekkor történt. Ezek után, hogy várhatjuk el a játékosoktól, hogy kimásszanak a gödörből, amikor az a személy akinek az a dolga, hogy irányt mutasson, igazából -2 gólos (!) hátrányban a 38. percben (!) ami még csak a gólszámokat és a mérkőzés addigi menetét tekintve is még csak nem is számított behozhatatlannak, gyakorlatilag összeomlik.
És ekkor a pánikcselekvések már adták is magukat; érthetetlen cserék: Töpfner második félidőben gyakorlatilag egyetlen kihagyott ziccer, másfél percnyi játékidő után mehetett is vissza a padra. Schatzl helyére Márton amit semmi nem indokolt, és végül Márton sem váltotta meg a világot, majd utolsó 10 percre jönnek azok a cserék akik a második félidőben abban a rövidke időben ami adatott nekik, többet tettek, mint kezdőtársaik az előtte lévő 20 percben, de miután már tökmindegy volt, megfordítani már semmit nem volt esélyük.
De a mérkőzés első félidejében is érződött, hogy nem volt betervezve, hogy ez a negrói had márpedig nem akar ma kikapni, mert a hatosfalukat egész egyszerűen nem sikerült azokkal a módszerekkel áttörni amikkel perceken át erőlködtünk (de akkor tényleg, mire készültünk? vagy inkább kikre? lehet tényleg elhittük, hogy nem ellenünk takarékolnak?), és bekövetkezett az amire számítottam: miután Kuczora egyértelművé vált, hogy használhatatlan, behoztuk a 19 éves Simont és tőle vártuk a megváltást. És amúgy úgy tűnt, hogy ez is lehet a jolly joker, mert baromira úgy tűnt, hogy erre meg Popovic nem tudott mit reagálni. Lehet már a második félidőben a Simon Juhász kettőssel kellett volna erőlködni, mert láthatóan ezen két játékosra semmilyen szinten nem készültek, ahogy emlékeim szerint Pásztor bejövetele is okozott némi zavart, vagy Papp mikor nem 9-ről erőlködött hanem betöréssel.
Persze nemcsak Golovin felelőssége a tegnapi kudarc. Egy-két játékost nem tudok hova tenni. Hogy lehetséges az, hogy Klujber vagy épp Győri-Lukács akik hétről-hétre ötször nehezebb ellenfelek ellen játszik, gyakorlatilag teljesen leblokkol a rémülettől, és egy noname balszélső utóbbit zsebre is teszi hátul.
Ezt a mérkőzést, ha nem tör be ajtóstul a pánik, ha kihasználtuk volna a keret adottságait, érdemben reagáltunk volna az ellenfél lépéseire, mert bizony ezzel a kerettel lehetett volna, a tegnapit simán nyerhettük volna.
Na mindegy. Tényleg nézzük azt, hogy még 3 meccs hátra van, a nagyon várt (sorsdöntő) mérkőzést letudtuk. Ha megnyerjük a maradékot akkor még bármi lehet, és ez ugye női kézilabda, szóval én még tényleg nem temetném el magunkat.
HAJRÁ MAGYAROK!
Fotók: IHF, meg meccsből