Mondanám, hogy tartalmas két hetünk volt, de nem tudom, hisz akkor az azt jelentené, hogy rendkívül izgalmas és érdekes lett volna a válogatottunk szereplése az eb-n, de hát nem volt az. És hazudnék ha azt mondanám, hogy meglepett az eredmény, mert nem. Az egyetlen pozitívuma ennek az eb-nek az volt számomra, hogy a köztudottan női kézilabdától erősen ódzkodó Csilla anyánkat is rávettem több meccs megtekintésére is, hogy érte-e maradandó károsodás azt nem tudom, de nem tiltott le szóval asszem talán ő is és a kapcsolatunk is megmarad.
Svájc elleni debüt majd a horvátok elleni zakó után elhatároztam, hogy a csoportkör végén, aztán a csoportkör vége után meg a középdöntő végén írok majd újra a válogatottról, húztam-halasztottam, mert konkrétan nem volt értékelhető meccsünk. Bezárkóztam a kis virtuális csigaházamba és kizártam a külvilágot is (nso, egyéb sportmédiák), hogy mindenféle ingertől mentesen, higgadtan próbáljak majd értékelni, nem hallgattam podcasteket, nem olvastam kommenteket, nem néztem összefoglalókat, nem kattintottam rá a messenger csoportunkban a többiek által belinkelt cikkekre sem, és tényleg őszintén próbáltam menekülni a (szekunder) szégyen elől is, de valahol a szerdai horvát-svéd utáni Juhász nyilatkozattal elbuktam, ahol röviden-tömören mindenki le lett nyugtatva a picsába, nem ma jöttek le a falvédőről, tudják kezelni ezt a helyzetet, és különben is, a 2018-as u20 vb-ről a norgéknál egy, míg nálunk négy játékos is ott van, szóval semmi probléma itt nincsen, türelem kell előttünk a jövő. Megnyugodtam.
(Bár mintha Mocsai Lajos nem ilyen optimistán értékelt volna.)
Amikor tudtam elkapcsoltam a mérkőzés közbeni/utáni értékelésekről is amilyen gyorsan csak lehetett, és megvártam míg celebeink Kolumbiában jóízűen majomszart esznek, vagy épp Oroszlán Szonja nyomkod kakasherét valakinek az orra alá, hogy túlfőzte, olyan puha mint a virsli. De egy pillanatra itt is elestem és egy egy olyan eszmecserébe futottam bele, ahol a stúdió vendégei (akik maguk is a rendszer részei, btw) mindent kurvára jól tudnak, ők tudják, hogy mit csinálnak jobban a skandinávok mint mi, én pedig kérdőjellé görnyedve ültem, hogy de akkor mi a f*szért nem tudják ezt a saját klubcsapataikban megvalósítani? De nem, nem. Megfogadtam, hogy nem baszom föl magam.
Szóval szerintem idegileg egész jól lehoztam ezt az eb-t, az elmebajt meghagytam annak aki igényt tartott rá.
Bár nem szeretem ezt mondani, de én már előre megmondtam! Mármint, hogy egy győzelemmel kezdjük majd egy győzelemmel végezzük, keretbe foglalva a zakók tömkelegét. Svájc ellen addig elég erősen szenvedtünk míg az alpesiek el nem kezdtek kifingani, onnantól az akkor még valamicskét érő fizikai erőnkkel felőröltük őket, és míg az első félidőben olyan gyászhangulat lett úrrá a stúdióban, hogy már indultam mécsest gyújtani, a meccs végére brutális hurráoptimizmus lett úrrá ugyanott, hogy ó, hát ilyen erős küzdőszellemmel még akár a norvégok sem lehetnek akkora akadály. WTF?!
Aztán mily meglepő módon a horvátok fel is kenték velünk és a küzdőszellemünkkel együtt a padlót, és jött az ami borítékolható volt: az előzetes célkitűzés elúszott, mindenki nagyon szégyelli magát, mindent megteszünk innentől (innentől mikor már tökmindegy) és a legjobbat hozzuk ki az eb-ből. És itt egy egész érdekes tendencia volt megfigyelhető: norvégok ellen ha esetleg győztünk volna akkor még egy elődöntő simán elérhető közelségbe került volna, dánok ellen még csoportharmadik okés, svédek ellen legjobb 8 max, szlovének ellen meg már tök mindegy. Vagyis nem, a becsület. Hisz a Piramis már megénekelte jól: a becsület ennél mégis többet ér. Nem tudom minek a becsülete volt fontos már ekkor, de mindegy is. A lényeg, hogy ahogy távolodtunk a céltól úgy lett egyre felszabadultabb és magabiztosabb a csapat is.
Érdekesség az is, hogy míg a célkitűzés ott lebegett a csapat felett, minden mérkőzésen légszomjjal viaskodó, izzadó testeket lehetett látni, míg a szlovének ellen még csak a homlokok sem gyöngyöztek. Ez valahol dicséretes, mert ezek szerint akkor a fizikai állapotunk mégsem oly gyatra a hatodik mérkőzésre, és meg is cáfolja önmagát a fáradtság bullshit, ez elég egyértelműen mentális probléma. Tényleg van valami abban, hogy ép lélek ép test?
Állítólag volt több eszmecsere is a podcastekben arról, hogy a válogatottnak a személyiségek felépítése is lehet akadály a sikerben. Ezt anno Ramussen és Vranjes is lemodellezte, mindkettő a saját nemzete által "elfogadott" személyiségelemző modellje alapján, dánoknál ez a DISC profil szokott lenni, míg svédek színezik az embereket. Hogy ezek mit jelentenek? DISC esetében ez egy mozaikszó: Dominance, Influence, Steadiness, Conscientiousness. Az emberi személyiséget négy kategóriába sorolja: vannak az egyértelmű vezéregyéniségek; a befolyásolók, akik alapvetően mindig optimisták és az ő lelkesedésük hat a környezetre, a tipikus mókamesterek; az érzékenyek akiknek jellemzőjük, hogy nagyon csordaszelleműek; és a szorgos (katona)hangyák akik szigorúan betartják a szabályokat. A vezéregyéniség és a szabálykövető feladatorientált, őket többnyire a kihívások motiválják, előbbi egy feladatban azt nézi, hogy kit győzhet le ás uralhatja ezáltal a többit, utóbbi meg, hogy milyen hatékonyan és gyorsan tudja azt elvégezni és persze minél precízebben, úgy, hogy abba egy hiba ne csússzon; a befolyásoló és az érzékeny inkább azt szereti ha béke és nyugalom veszi körül, előbbi azért mert akkor ő mindig középpontban lehet, utóbbi azért mert ha jól érezzük magunkat akkor senki nem bánthat. Viszont a vezéregyéniség és a befolyásoló alapvetően azt szereti ha ő rájuk hallgatnak, a szabálykövetők és az érzékenyek pedig szolgalelkűek, valaki vagy valami alá szeretnek dolgozni - ebből láthatjuk, hogy ez a két személyiségjegy nem alkalmas arra, hogy vezető legyen.
A svédeknél ez kb ugyanez, csak itt színekben fejezik ki az emberi személyiségeket: a piros a vezéregyéniség, a sárga a befolyásoló, a zöld az érzékeny, a szabálykövető a kék. Dolgoztam dán cégnél, ők ezt a DISC-ezést elég komolyan tolták, gyakorlatilag mindent erre húznak rá, legyen az egy 5-6 fős pékségtől kezdve egy 20 fős iroda. Szerintem kicsit túl is tolják, abban az értelemben, hogy szerintük nem lehet valaki egyszerre domináns és szabálykövető, hisz míg előbbi élvezettel renitenskedik addig utóbbinak ha azt mondják, hogy vonalakon belül maradsz akkor nemhogy kínosan ügyel rá, hogy nehogy érintse a vonalat, de még biztonság kedvéért egy 20 centivel beljebb halad, mert biztos ami biztos, mindig fő az óvatosság!
A színezős modell pedig azt vallja, hogy az ember azért ennél árnyaltabb és pláne mindig változik. E modell szerint simán lehet valaki szabálykövető domináns, vagy három színnel is rendelkezhet bárki, ott csak azt kell nézni melyik a legerősebb és annak megfelelő motivációt kell adni az egyénnek.
No, ennyit az okoskodásról, ezt csak azért írtam le, mert láthatóan mikor mi csapatot építünk ezeket a szempontokat nem vesszük figyelembe, és emiatt nem is értjük, hogy de hát, hogy lehet az, hogy valaki Vácott megszórja magát, majd norvégok ellen összekummantja magát? Hát ezért, mert egy klubcsapatban előbb-utóbb kialakul egy stabil hierarchia, ott megvan az illető szerepe, amiből mi kiemeltük, ami persze nembaj, csak a válogatottban nem abba a szerepbe bújtatjuk, hanem egy tőle teljesen eltérőbe, ráadásul mivel egy válogatott állandóan fluktuál nem tudnak az állandó szerepek sem leosztódni. Ezt könnyedén lehetne orvosolni azzal ami alapján a dán és a svéd dolgozott - előbbi ezért is tudott a 2018-assal váratlanul jó eredményt elérni, de pont a két domináns (Kovacsics és Planéta) játékformája és/vagy hiánya miatt bukott nagyot 2019-ben -, de hát ugye ez kishazánkban kuruzslásnak számít, meg ki hallott már ilyen ökörségről amúgy is!?
Nehezíti a problémát, hogy az emberek jelentős része amúgy érzékeny zöld, azaz csordaszellemű - apropó: azon játékos aki egyik meccsen lő tízet, majd a következőn homály, tipikusan ez a kategória, a teljesítménye attól függött, hogy a társak, hogy léptek pályára, ezek azok a játékosok is akik csak akkor szárnyalnak mikor mindenki más is.
Alapvető probléma, hogy mi azt tartjuk vezérnek aki húzóember. Ez így nem igaz, hisz láttunk már olyan játékost aki szépen szórta magát minden meccsen, védekezésben sem volt rá panasz, de alapvetően nem tudott hatni a játékostársaira. Ők a tipikus szabálykövetők, kékek, mert ugyan minden meccsen jók akarnak lenni (hisz ez az elvárás), de soha nem találnak maguk mellé senkit aki csatlakozik melléjük, mert igazából eszükben sincs, hogy ők felrázzanak bárkit is, nekik nem ez a dolguk, hanem az, hogy azt az állandó 5-6 gólt hozzák, hátul pedig lehetőleg ne rajtuk menjenek át az ellenfél játékosai.
És akkor ugye ilyenkor van az is, hogy nem értjük, hogy pl egy noname játékosokból álló válogatott, hogy a picsába tud stabil teljesítményt nyújtani, és hogy lehet az, hogy amúgy meg klubszinten nem kiemelkedő? És pláne: hogyhogy nem szerepel náluk ez vagy az a világklasszis? Hogy merték őt kihagyni???
Bár nem követem a vízilabdát, de ha jól tudom Kemény Dénes valami ehhez hasonló elv alapján állította össze azt a válogatottat amelyik zsinórban három olimpiát is megnyert. Ha jól tudom a holland foci is inkább úgy szelektál, hogy azt figyeli a gyerekeken, hogy ki az aki rohadtul akar, ki az akiben stabilan ott van a versenyszellem, mert aki akar azt nyilván már meglehet tanítani a trükkökre, míg valaki hiába tehetséges, ha amúgy lusta és nem érdekli az amihez van affinitása. Mivel motivációhiányos ezért nem is akar fejlődni, csak lehozni a kötelezőt.
Kötve hiszem, hogy a 2018-as korosztályban nem voltak dominánsak, és ne lettek volna olyan erős motivációk egy up vb megnyerése után, hogy olimpiát is mindenáron akarnánk nyerni, de azzal, hogy 20 éves gyerekeket köztársasági érdemkeresztekkel tüntetünk ki, elég szépen el is torzítjuk ezzel a személyiségüket, hisz konkrétan életműdíjakat kapnak húsz évesen, és csodálkozunk, hogy utána gyakorlatilag csak levezetnek a pályafutásuk hátralévő éveiben.
Érdemes megfigyelni azokat a válogatottakat ahol mindenki légióskodik. Ilyen pl a holland és a svéd, meg a norvég is. De inkább a holland az aminél ez erősen megfigyelhető. Ha jól tudom ott is valami neka szerű akadémia van, ami mikor a gyerekek belépegetnek a felnőttkorba elkezdik menedzselni őket, ami azt jelenti, hogy Dániába próbálják őket importálni. Elég korán elszakadnak otthonról, hamar megtanulják hogyan kell önellátónak lenni, hogyan kell érvényesíteni magad, és itt jön a legfontosabb: mikor 2-4 hét erejéig a sajátjaiddal lehetsz, és nem idegen nyelven kell beszélgetned másokkal, ez olyan fajta plusz motivációt, ha jobban tetszik nemzeti önérzetet ad ezeknek a játékosoknak, hogy megdöglenek a pályán is ha kell. Mivel nálunk még mindig ezek a korlátolt gondolkodások vannak, hogy egy játékos csak ott csinálhat karriert ahol nevelkedett (ez ugye a szurkolók), vagy ha kimegy külföldre akkor szem elől vész, mert 2022-ben nehéz és fárasztó anyagot beszerezni játékosunkról (ez meg a szövetség); addig amíg itthon a semmiért jól megvan fizetve edző és játékos is, ugyan már mi az amiért légiósnak kéne állni?
És ami a legelkeserítőbb, hogy ezen a hozzáálláson még az sem segít mikor nagyon durván arcul csap a valóság: hogy ami Vácott elég a Békéscsaba ellen, az Norvégia ellen nem! Ilyenkor van az, hogy nagyon szégyelljük magunkat, de nincs semmi gond, megyünk tovább, megrázzuk magunkat. Hát pont ez az, hogy nem megrázzuk, hanem lerázzuk magunkat, és kezdődik minden elölről...
Kérdezz-felelek
A kérdések a szokásosak, a válaszadók is: mocskosartmunéj (Lui), szandruff, és jómagam, hogy legalább hárman meglegyünk, és töcök jegyzete.
1. EB előtt hova vártad a csapatot? Reálisnak a tartottad a 8-ba jutást?
Pont ide. Legfeljebb egy 9-10.-et néztem ki belőlük. Teljes agyrém volt a 8, főleg mert utólag már milyen okos mindenki, hogy jé, a skandik előttünk járnak. Csak szólok, hogy kábé 20 éve.
Csatlakozom Luihoz, én is inkább a 9-10. helyet láttam reálisnak, legjobb nyolcból is maximum csak a 8. helyet.
Én is max egy 10. helyet néztem ki magunkból, de hogy őszinte legyek tőlem a csoportban ragadás erős gondolata sem volt távol. Alapjáraton jó lenne már végre elengedni ezt a fajta célkitűzősdit. Láthatóan ezt már évek óta nem tudjuk mentálisan feldolgozni, itt is érdemes lenne szemléletet váltani, és inkább a következő ellenfél legyőzésére specializálódni.
2. Bár alapvetően negatív rekordokat döntögettünk, de van valami kellemes csalódás?
Klujber értelmezhetően játszott. De vezérnek ő (is) alkalmatlan. A többieknek nem kellene elgondolkodni, hogy lehet-e összefüggés a -10 kiló és a stabilitása, kondija között? És még Tóvizi. Öm. Ennyi.
Kellemes csalódás volt, hogy Márton Gréti a rossz őszi klubszezon után itt újra magára talált és remekül játszott. Klujber Keti hatalmas motivációja is, tekintve a többiek mentalitását a pályán, számomra kisebb csoda volt, ahogy ő ment és felszántotta a pályát minden meccsen. Kuczora Csenge is az volt abból a szempontból, hogy nagy potenciál lehet benne, a rossz kezdés és a megilletődöttség ellenére javuló formát és egyre oldottabb hozzáállást mutatott a tornán.
Én is csak az egyéni teljesítményeket tudom pozitívan értékelni, és azon belül is Füzi-Tóvizi Petrát, akit én már kezdtem leírni, ehhez képest egyértelműen a csapat egyik legjobbja volt, és láthatóan mindent meg is akart tenni, hogy bebizonyítsa, hogy őt egyrészt az elmúlt években többett kellett volna foglalkoztatni, illetve, hogy itt helye van.
Kuczoránál is a javuló forma a ránehezedő tét csökkenésével volt pariban, de mivel első bálozó volt, ráadásul a nemzetközi mezőnnyel igazán most találkozott először, és szvsz nem neki kellett volna elsőszámú ballökővé érnie - valósínű Szöllősi-Zácsik és Háfra jelenlétében kevesebb játékidőt kapott volna, és azt is inkább irányítóban - erős kritikát ebben a kontextusban nem lenne jogos vele szemben megfogalmazni.
3. Kivel vagy elégedett?
Lásd fent.
Klujber Ketivel, Márton Grétivel, Füzi-Tóvizi Petrával.
Szandruffal vagyok. Füzi-Tóvizit fentebb írtam, Márton meg tényleg menőt futott, az eb legjobb szélsői között ott van - bár én most nem tudnék rajta kívül más balszellőt kiemelni a mezőnyből. Mind védekezésben mind támadásban kiemelkedőt nyújtott. Ha előrébb végzünk szerintem az all star kerettagság sem lett volna idegen, ahogy Klujbernél sem. Ő és Flippes szerintem a két kiemelkedő jobblökő ezen az eb-n.
4. Kivel nem vagy elégedett?
Lásd fent. Akinek nincs ott a neve, na azokkal nem.
Szikorával és Janurikkal (bár én javarészt felmenteném őket a rengeteg kapott ziccer miatt, ettől függetlenül extra senkitől nem jött, pedig szerintem kellene ilyen szinten és ilyen formában játszó játékosoktól), Kácsor Grétával és Bordás Rékával, előbbi remek adottságokkal megáldott játékos lenne, de a hozzáállása és az akarat hiánya kétségbeejtő, utóbbi formán kívül volt már az Eb előtt is, itt pedig az utolsó meccs kivételével szerintem ez tovább is mélyült, támadásban szinte használhatatlan volt, bár egyébként sem ez az erőssége, de védekezésben sem feltétlen találta meg a helyét, amivel néha csak nagyobb lett a káosz a védelmünk közepén. Mindkettőjüket sajnálom, előbbi elvesztegeti saját potenciálját, utóbbi pedig nagyon hasznos tagja tudott lenni korábban a válogatottnak és felépítésben, keménységben, mozgékonyságban szükség is lenne rá nagyon, ha más nem a védelmünk közepén.
Kácsor, bár ő is olyan helyzetben volt mint Kuczora, de mégis több rutinnal rendelkezik a felnőtt válogatottban, tőle vártam is, hogy berobbanhat, ehhez képest csak füstölt.
5. Ha te lettél volna a szövkap kit vittél volna ki helyett?
Nagyon vékony a merítés. Albek kivitele teljesen indokolatlan volt, jó lenne már megtudni, mit lát benne bárki. Helyette Planéta kellett volna. Meg Schatzl is jobb döntés lett volna, mint Korsós, még úgy is, hogy nincs formában, és nem vagyok egy Nada-rajongó. De a végeredményen semmit nem változtatott volna. Esetleg Tóth Eszti helyett Tóth Gabi, de hát sértődött óvodást kell játszani a kapitánynak. Pedig valakiben legalább volt önkritika.
Korsós teljesítménye alapján abszolút megkérdőjelezhető Schatzl Nadine itthon hagyása, azonban itt lehet, hogy nem csak sportszakmai kérdések alapján dőlt el az ő nem utazása. Albek Annát is sokan megkérdőjelezik, azzal viszont némileg vitatkoznék, hogy Planéta, ha jobb nem is lett volna sokkal, többet ért volna. Albek támadásban szerintem sokkal hasznosabb tudott lenni még a sok hibával együtt is, mint Szimó lett volna, vállalkozóbb kedvű volt, többször nézett kapura és próbálkozott betörésekkel előnyöket, büntetőt szerezni, Szimótól én ilyet már jó régen láttam.
Schatzl komoly vitát szült közösségünkben. Korsóst erősnek éreztem volna a "kivel nem vagy elégedett?" kérdéskörbe tenni, mert utolsó pillanatban esett be, és ezzel kapcsolatos véleményemet már az elában is leírtam; nulla percet játszott együtt a társakkal, adta magát, hogy ha Márton magára talál csak azért lesz pályán, hogy előbbi pihenni tudjon.
6. Szerinted mi okozta ezt a gyenge eredményt?
Amit 10 éve minden világverseny után olvasunk. Tök jól tudja mindenki. Csak aztán mégsem történik semmi. Fejben, fizikálisan harmatos mindenki.
Bár nagyon elcsépelt, de végignézve a lányokon és az összes mérkőzésen mutatott teljesítmény alapján, én egyértelműen egyrészt mentális téren látom a problémát, a tét, a kötelezően megoldandó feladat egy közel hasonló erősségű, vagy lelkes, lendületes csapat esetén agyonnyomja a vezér nélküli csapatot (másik fő probléma), ahol mindenki tologatja a felelősséget a másikra nehezebb szituációkban, tűz és tartás is kevés van, nincs olyan ember, aki ilyenkor is tartást adna, stabilitást mutatna, amiből lehetne merítkezni a többieknek is.
Rossz versenyszellem, rossz kondi, rossz szakvezetés. Technikailag nem szarok ezek a játékosok ez sokszor kiderült, és az is, ha 10-20-50 percekre elhiszik magukról, hogy jók (és persze nem fogy el a zoxigén) akkor külső segítség nélkül is elég versenyképes játékot tudnak produkálni.
7. Van még innen visszaút, vagy még rosszabb lesz minden?
A mostani kézilabdás agytröszttel nincs. Rosszabb nem lesz, mert nem tud az lenni. Egy olyan sportágról beszélünk, amelyiket 10 ország ismeri. Na mi így vagyunk 11.-ek.
Rövid távon ezeket a nagyon mélyen gyökerező rendszerszintű problémákat szerintem képtelenség orvosolni. Itt az alapvető erőnléti felkészítésben, az egyéni motivációban (életvitelszerű sportolókká váljanak valahogy), a klubok felsőbbrendűségi szerepében, a nagy jólétben, az irreálisan magas fizetésekben és az ebből adódó kényelemben (ami szintén nem a motiváció meglétét, igényét eredményezi), a jáétkosok burokban való kinevelődésében, az UP-sikerek felmagasztalásában, az ebbből adódóan, véleményem szerint, tovább mélyülő későbbi megfelelési kényszerben, önbizalomvesztésben, és így mentális problémákban, a komfortzónából való kizökkenés igénye nélküli létben (külföldre igazolás), az önfejlesztés és a másra való nyitottság gondolatát sem ismerő (tisztelet a néhány kivételnek) magyar edzői közegben, és a kézilabda világát uraló hatalmasok urambátyám viszonyai miatt adódó tehetetlenségben vannak gondok, és még lehet, hogy tudnám is folytatni. Hosszú a lista. Méghozzá mind-mind egyesével is kemény dió. Van visszaút, de drasztikus változtatásokat igényel, szókimondást, elismerést, kiállást, határozottságot, kitartást és felvállalt harcokat, szakmai vitákat, és annak belátását (szövetségi szinten, a játékosoktól és a szurkolóktól egyaránt), hogy a következő néhány évben ne legyenek nagy elvárásaink. És ha nem lesz változás, akkor egyáltalán ne is legyenek ilyen várakozásaink a későbbiekben.
Ez az eb egy utolsó segélykiáltás volt szvsz, hogy akkor most lomtalanítunk egyet és új alapokra építjük magunkat, vagy teljesen elfocisodunk határozatlan időre. Utóbbi esetében akkor fog történni változás ha azok akik miatt itt vagyunk kihalnak, bocs.
8. Golovin takaroggy?
Ki se kellett volna nevezni. Szóval persze. Amikor kinevezték, többször megkérdeztük, mégis mi szól mellette. Az egyetlen érv az up-eredményei voltak. Aztán az első adandó alkalommal ő maga közölte, hogy azok semmi nem érnek/számítanak.
Én ezt egy sokkal árnyaltabb kérdésnek gondolom ennél. Egy embert kell, lehet felelőssé tenni a válogatott teljesítményéért? A játékosok a klubjaikban töltik az idejük és karrierjük nagy részét, egyénileg is tehetnének az ott elmaradó dolgokért, de néhány emberen kívül nem sokat tudnék említeni, aki tesz is tényleg. Én úgy látom, a felnőtt válogatottak a jéghegy látható csúcsai, a sok alapokat megrengető probléma látható felszínei, itt csapódik ki, jól láthatóan minden, amit egyébként a rendszer és az élet elfed. Az más kérdés, hogy a keret kialakítása, a játékosok forgatása, a védelem rendbe tétele valóban az ő felelőssége, az előbbibe annyira szerintem nehéz beleállni, egyszerűen nem sok a szóba jöhető ember, a forgatás már más tészta, de abban történt is változás a torna menete során, a védelmet 1 év alatt nem sikerült lényegesen javítani, de lehet, hogy itt is inkább a hozott anyag a hibás, ahogy több helyen is szembe jött már velem, nem jók a kettes védőinek, ebből adódik a hármasok és a szélső védőink túlsegítése, ezt még fűszerezzük meg a rossz állóképességgel, az alapvetően lassú lábmunkával, meg a két hétnyi felkészülési időt és asszem, végérvényesen ezért is nehéz elmarasztalni csakis a szövetségi kapitányt. Az más kérdés, hogy ő tudja-e megfelelően motiválni, hőfokra hozni a csapatot (bár kérdés itt is, ez az ő feladata?), sugároz-e kellő stabilitást és nyugalmat, amikor arra szüksége van a csapatnak? Nem igazán. Ez viszont fejleszthető, és a magyar kultúrában oly jellemző hozzáállás mellett, amit ez a fentebbi kérdés is remekül tükröz, nem olyan könnyű nyugodtnak maradni, ha már a második meccseden a nyilvános akasztásod lebeg folyamatosan a szemed előtt. Nem Vovát akarom mindenáron védeni, félreértés ne essen, de szerintem nagyon beszűkült gondolkodásmenetet szül, ha csak ebben gondolkodunk és itt keressük, látjuk a gondjaink fő okát és a megoldás fő megakadályozóját.
Ahogy a kinevezésénél is írtam: a nép akarta, a nép is egye meg. Milyen vicces látni, hogy akik korábban mellette protezsáltak, most ugyanolyan elánnal követelik nyilvános ruhaszaggatását. És talán lehet jó lenne, ha nem a kommentszekció döntené el a kapitánykérdést sem...
Nem tudom, hogy jó pedagógusság alatt az ő esetében mit értünk, attól mert szereti egymást edző és játékos az nem jó pedagógia. És azért sokszor nem is fogadták meg az utasításait, szóval itt a kölcsönös egymás szeretete és tisztelete is nálam kicsit döcög így.
Taktikailag igazából semmihez nem tudtunk nyúlni, a játékosok random helyzetekből puffogtattak ami vagy bement vagy nem, lásd horvátok elleni ahol éppen nem. Ráadásul ahogy a vendégposztolónk előtúrta a múltat, ott még pont a védekezés erősítését tűzte ki célul, ez pont semmit az égvilágon nem fejlődött, a védelem is akkor javult mikor már mindegy volt, és ez is inkább a játékosokon múlt. Semmi tudatos begyakorolt figurát nem láttam sem elöl, sem hátul, márpedig ez már edzőkérdés.
Ha lenne jobb lehetőség akkor egyértelmű, de nincs, és semmiképp nem szeretném Szilágyi Zoltán kinevezését - mert már ugye néhol ez felbukkant - és szerintem ezzel el is mondtam róla mindent. A párizsi olimpiát vele céloztuk meg, legalább egyszer ne csináljunk segget a szánkból és addig tartsuk meg amíg véglegesen el nem dől az olimpiai részvétel sorsa. Most már úgyis az a mantra, hogy LA-re kell jónak lennünk. Tizenegy hónappal ezelőtt még Párizsra kellett jónak lenni, mik vannak...
Én nem nézek sok női meccset. A válogatott világversenyeit igen. 1 éve volt az utolsó világverseny pont ugyanitt tartottunk. Tehát nem edzőkérdes van
A játékosok akaratban gyengék a világ középmezőnyéhez képest is lásd Horvátország Szlovénia Montenegro. A védekezés főleg akarati tényezön múlik. Nem tudnak végigfutni 60 percet. Ami ma már elvárás
Gondolkodásban mindenki lassú.
Nincs alapjáték, amit mindenki csukott szemmel is ismer. Nincs önbizalom
Nem szövetségi kapitány kell hanem egy atlétikai edző és egy pszichológus. Utána jöhetne egy alap taktika és néhány olyan játékos aki bármit meg is mer csinálni amit tud.
Valaki pedig végre hozzon ide remek UP edzőt és stábot a gyerekekhez. Mondjuk klub szinten. Ha a TAO bevezetésekor valaki meglépi már kinevelt volna egy generációt.
Fotók: Kovács Anikó/MKSZ