Minden rosszul sikerült női világverseny után szokás szerint elszabadul az elmebaj, ami azt jelenti, hogy mi megírjuk a magunkét, amivel valaki egyetért, valaki minden ősünket és utódunkat elátkozza, a televíziók stúdiójában brainstormingok (de nagyon finoman csak, nehogy valami csúnyát mondjunk), hogy mi miért történhetett, ki a felelős (edző), és ki az aki mindenképp kezét mossa (szövetség). Januárban még páran levonják a tanulságokat, ha az edző nem szimpatikus akkor azonnali menesztését kéri (azt általában már nem finoman), ha szimpatikus akkor annak megtartását, türelmet, megértést kér. Aztán a kedélyek lenyugodnak, majd visszatérünk rá a következő világversenyen, addig meg nyugszik mindenki a p*csába. Valószínű ezen csendes medrében haladhatott volna tovább a szakág élete, erre jött valaki, és megkavarta az állóvizet, vagy a szart. Kinek melyik szimpibb.
Természetesen hozzánk is eljutott az ominózus podcast amiről mindenki beszél. Alapvetően új dolgokat nem hallottunk - bár az, hogy a válogatott játékosok erőnlétben 3 év leforgása alatt 3%-ot fejlődtek azért az durva volt -, hisz a problémák úgy cirka 10 éve jelen vannak, és bár Ágai Kis András szerint eddig egyedül ment szembe az autópályán, én azért megjegyezném, hogy kettő darab kézilabdával komolyabban foglalkozó újságírót (Mártha Bence, Egri Viktor) kapásból tudnék mondani akik már a TAO megjelenése után már alaposan belevetették magukat a témába, sőt volt, hogy 1984-eztek is, hogy mi lehet ebből, plusz azért az elmúlt 5-7 évben az ilyen-olyan hírportálokon (jobbára csak olyanokon amiket napjainkban úgy hívunk, hogy ellenzéki) azért már pár újságíró egy-egy cikk erejéig megfeszegette a húrokat, de miután ezek többnyire csak a kattintások számait szándékozták növelni, illetve aktuális hírként mint politikai támadási felület a kormány ellen foglalkoztak a témával komolyabb energiát nem beleölve, így nagyon nem is buktak le a mélybe. És akkor még nem említettem meg magunkat, akik már a 2011-es elbukott vb-selejtezőn is feltettük a kérdést, hogy ugyan mégis, hogy jutottunk idáig? Nyilván mi egy másik réteg vagyunk, hisz a bloggerkedés alapvetően nem tájékoztat és nem is tudatot formál, csak véleményt közöl, de úgy érzem, hogy azért mi is már erősen jelen voltunk a kérdéseinkkel az elmúlt évtizedben. Részemről kb ez az egyetlen „szakmai” kritika, amúgy hiánypótló alkotás született amiért egyértelműen jár is a respect Ágaiéknak.
Feltételezem, ha a video leadje nem emeli ki, hogy ez most egy ütős beszélgetés lesz, azokhoz akik mélyen sértettnek érzik most magukat (Zsiga Gyula) valószínű el sem jut, és csendben elszunnyad az internet bugyraiban. Maga a jelenség az érdekes: ha eddig egy újságíró, szurkoló, blogger formálta meg a véleményét az elmúlt 10 évről akkor az meg is kapta a maga savas hordóját amibe fejjel lefelé lógatták bele, hogy mit tud ő erről, akkor kritizáljon ha már minimum nyert vébét, meg biztos életében nem fogott még labdát a kezében, sőt tornából is biztos felmentett és csak a testi satnyagásának komplexusai csattognak a szájából, és egy legyintéssel, hogy kibic, elintéződött az illető. Itt viszont most egy olyan történt, hogy egy sportigazgató, ergo a rendszer egy komponense ébredt öntudatra egy óra erejéig és válaszolt azokra a kérdésekre kendőzetlenül amit feltettek neki, és ez nyilván már nem NEKA-kompatibilis attitűd, sőt egyenesen árulásnak nevezhető.
Mondanám, hogy furcsa, de inkább megszokott a másik oldal reakciója, hisz Rasmussen kiebrudalása óta halljuk (de még látjuk is, hisz még egy videó is készült róla 2020-ban), hogy mennyire kell és micsoda összefogás van most a hazai kézilabdázásban, sőt most a vébé után még inkább kell. Hoffmann nem tett semmi mást, csak elmondta a maga módján, hogy melyek azok a hiányosságok melyek idáig juttatták a szakágat, és mikben kellene fejlődni, ergo ténylegesen összefogni. Természetesen ezt azonnal ellentámadásként kezelték azok akik úgy gondolom, hogy vannak olyan pozícióban, hogy az anomáliát melyben kavargunk már jó ideje megszüntessék. Ekkor vetődik fel a kérdés a kis tornából felmentett agyamban: akkor most nem volt összefogás eddig? Vagy ha igen akkor mi ellen és mi ügyben? Hisz mi olyat mondott Hoffmann ami annyira durva, sértő és meglepő volt, hogy arra nem ellenérveket sorakoztatunk fel hanem adekvátan személyeskedünk? Még akár a kommentelőkkel is.
Nem tudok mit kezdeni Zsiga Gyulának azzal a mondatával, hogy: „Hiszen, egy jó sportvezető rengeteget tudna tenni saját sportszervezetén belül az általa hiányolt munka hatékonysága növelése érdekében.” Úgy gondolom, hogy Hoffmann elég szépen levezette és elmesélte, hogy mit csináltak másként a Móvárban, mely hiányosságokat kezdték el pótolni, köztük olyanokat amiket nem felnőtt korban kellene, és nézd már a hülyéket bornzérmesek lettek, és ezzel meg is váltották a jegyüket a nemzetközi porondra is. Úgyhogy úgy gondolom, hogy a jó sportvezető a maga köreiben elvégezte a rászabott munkát, sikerrel méghozzá, csapatából kihozta a maximumot. Ha a kritikák megfogalmazásában az a szempont, hogy tegyél le valamit az asztalra, hát ő azért a maga szintjén rendesen odacsapta.
Kérdés, hogy mi lesz a Móvár sorsa? Nyilván Hoffmannak olyan téren könnyű, hogy nem száz százalékig ebből akar megélni – valószínű pont ezért mert bátrabban is fogalmazni -, de láttuk már, hogy hogyan lett kicsinálva a maga módján egy olyan csapat amelyik a nagyok dolgába rendesen belerondított felborítva majdnem ezzel a megszokott bajnoki bioritmust, így kétségeink ne legyenek, kegyvesztett csapattá érett a mosonmagyaróvári klub, nem lepődnék meg ha a végjátékaik jelentős részét emberhátrányban töltenék az idény hátralévő részében, és persze a pont egygólos vereségek is erősen kinézőben vannak. Persze őszintén reméljük, hogy nem így lesz.