Az óriási csalódást keltő athéni olimpia után begyorsultak és durvultak az események: egy évvel a menesztett Mocsai Lajos után már a második kapitány ült a padra. Bár az eleje jól indult az újabb olimpiai ciklusnak, de aztán Pekingre válogatottunkat csak úgy hívta mindenki, hogy a végletek csapata.
Út Pekingbe
Gyorsan sikerült megoldást találni az új szövetségi kapitány személyében: Kiss Szilárd vette át Mocsai Lajos helyét, de határozott idővel, ami a hazai rendezésű eb-ig tartott csak.
Óriási hangsúly feküdt a hazai eb-re, nem volt kérdés, hogy mik a célok: aranyérem és természetesen az athéni kudarcokat feledtetni. Ez eléggé felemásra sikeredett: franciákat agyonvertük (igaz, voltak kb 5-en a világbajnoki csapatból), hogy aztán a középdöntőben mint biztos elődöntősök 6 gólos vezetésről -1-re kapjunk ki az olimpiai bajnok és címvédő dánoktól, de az igazi rémálom csak a Norvégia elleni elődöntőben várt ránk, ahol 44-29-re brutálisan szétaláztak minket úgy, hogy az átlagéletkor nem lehetett több 24-nél és hát túl sok rutinnal sem rendelkeztek. Ott elég hamar letisztázódott: elitben vagyunk _még_, de annyira már nem vagyunk erősek, hogy bárkit megverjünk. Innentől egyértelmű volt, hogy új alapokra kell helyezni kézilabdánkat, és muszáj lesz megfiatalítani a csapatot.
2005-ben Németh Andrással ez meg is történt, és akkor a legjobb választásnak is tűnt. (Volt olyan pletyi amúgy, hogy Anja Andersen szívesen vállalta volna a szövetségi kapitányi posztot azzal a feltétellel, hogy marad a Slagelse edzője is). Állta a szavát és jelentősen megfiatalította a válogatottunkat, amelyik aztán erőn felül is teljesített a szentpétervári vb-n. Kezdtük egy rekorddal, Ausztráliát 57-9-re megvertük, aztán iksz a szlovénokkal, hogy aztán Dél-Koreát úgy megverjük (42-29) mint még soha, és egy brutálisan nehéz mérkőzésen verthelyzetből felállva megverjük a norvégokat is. A középdöntőben aztán csak az oroszoktól kaptunk ki, majd az elődöntőben a románoktól. A bronzmeccsen az ősrivális dánok jöttek, 40 perc után sikerült átvenni a vezetést és onnantól kezdve egy másodpercre sem engedtük ki az éremszerzés lehetőségét a kezünkből. Óriási eredmény volt, és bevallom nekem szebb is volt mint a zágrábi ezüstérem, leginkább azért, mert itt tényleg úgy tűnt, hogy a következő évek végre rólunk szólhatnak.
Véleményem szerint a 2006-os eb volt az ahol belelépett abba a spirálba a magyar női kézilabdázás amiben jelenleg is kavarog. Ha jól emlékszem erre az eb-re valami rémgyenge tornát sikerült összehozni olyan csapatokkal, mint Macedónia, Lengyelország stb, akikkel nem lehetett méltón felkészülni egy eb-re. Ennek meg is lett a böjtje, bár sikerült ismét egy hokedli csoportba kerülni, de a középdöntőben aztán az elvileg nálunk szerényebb képességű németek mégis szétkaptak bennünket, bár Norvégia ellen még megvolt az elődöntőbe jutás lehetősége, és viszonylag szépen is tartottuk magunkat, de őket megverni szinte képtelenség volt akkor (már akkor is). Végül maradt az 5. hely, ami annak fényében, hogy Dánia még nálunk is szarabbul szerepelt (és ezzel az eb-eredményével jó időre ki is írta magát az élmezőnyből), illetve a mutatott játék képét megítélve még hízelgő is volt.
A 2007-es vb-t én fel nem tudom fogni, hogy miért, de a tv úgy promozta, hogy "Szurkoljunk együtt az aranyéremesélyes magyar válogatottnak!". Hogy ez a kijelentés akkor mire volt alapozva, meg az egész aranyérmes hangulat ami ment a médiában, nem tudom. A kis fából épült békebeli hullámvasútról amin addig a válogatottunk kényelmesen hintázott, jegyet váltott ezekre az acél monstrumokra és százzal suhantunk rajta; pedig a kicsit más lebonyolítást kapó vb (6x4-es lebonyolítás, az első 2 jutott tovább a középdöntőbe, ott körbeverés majd negyeddöntő, pont mint az idei férfi vb) még kedvezhetett is volna nekünk. Japán és Kongó-Brazzaville nem jelentett akadályt, de a spanyolok elleni iksz már sejteni vélt valamit... Középdöntőben nyöszörgősen sikerült megverni a lengyeleket, ugyanígy ikszre menteni a németek ellenit, aztán zseniális játékkal megverni Romániát (itt már kezdtünk reménykedni, hogy tényleg még akár döntőt is játszhatunk), hogy aztán jöjjön egy összeomlás Dél-Korea ellen aminek eredménye az lett, hogy Oroszország várt minket a legjobb 4-be jutásért.
Talán a negyeddöntő legjobban várt meccse lett, össze is gyűlt rá asszem majd tízezer ember, "csak" 42 gól esett az első félidőben (ebből 22 a mi javunkra) és úgy tűnt, hogy tényleg meg is nyerhetjük, de aztán Vérten kapura ejtett, majd utána Balogh Bea rémült meg a lehetőségtől, és végül Turejék egy góllal behúzták. Az igazi összeomlás csak ezután következett; alapvetően nem az volt a jellemző erre a vb-re, hogy nagyon védekeztünk volna, Pálinger az egész tornán megállás nélkül veszekedett a játékosokkal (volt aki emlékeim szerint vissza is szólt), az elveszített negyeddöntő után pedig olyan demotiváltság lett úrra a játékosokon ami talán legutóbb pont a 2020-as eb-n volt látható, és mintha nagyon az sem érdekelte volna a csapatot, hogy bizony új kvalifikációs rendszer van az olimpiára, és oda azért illene jó eredményt elérni egy könnyebb selejtezős csoportért. Franciák játszi könnyedséggel vertek meg minket, és aztán jött az igazi mélypont: vereség Angolától. A vb után jött az ide-oda szólogatás, majd végül Németh András lemondott, az olimpiai selejtezők előtt pedig kitört a pánik, hogy így most mi lesz?
Hajdu János lett a válogatott szövetségi kapitánya, és mintha fel is frissült volna csapatunk. Az olimpiai selejtező csoportunk is szépen átformálódott, a kazahok váratlan ázsiai címe teljesen felborította a csoportokat, és átkerültünk a második csoportba: Romániával, Lengyelországgal és Japánnal. Lengyelek ellen a 39-30-as eredményünkkel el is dőlt, hogy olimpiai résztvevők vagyunk, talán emiatt is szaladtunk bele egy vereségbe a románok ellen, de aztán a japánok elleni 10 gólos győzelem visszabillentette a jó hangulatot, és készülhettünk Pekingre.
Peking
Hát nem kicsit volt izgalmas az élet a selejtező után. Görbicz Anita ha jól számolom háromszor is majdnem lemaradt az olimpiáról: a kálváriája kezdődött egy szalagszakadással még áprilisban, aztán ahogy újra pályára lépett a keze sérült meg, majd az olimpia előtt pár héttel leforrázta magát, és ott már-már biztos volt, hogy nélküle kell a válogatottnak szerepelnie. Ha még ez sem lett volna elég Tóth Timit is sérülés érte, de ott szerencsére hamar kiderült, hogy nem komoly, a nyitányra minden rendben. Ezek után úgy voltunk vele, hogy ennyi megpróbáltatás után csak jó eredmény születhet...
Ezen problémák ellenére a felkészülésünk biztató volt, még a norvégok ellen is sikerült jó eredményt elérni, oroszokkal is ikszeltünk, románokat talán idegenben és itthon is sikerült megverni, szóval abszolút optimista hangulatban utazhattunk ki Pekingbe. Igen ám, aztán jött még két meccs, immáron a helyszínen: először a házigazda Kína válogatottjától kaptunk ki, majd Kazahsztántól, ami akkora pánikot generált, hogy Hajdu János le is akart mondani ezen vereség miatt. Úgy készültünk, hogy ez szarabb lesz mint Athén...
Az olimpiát először rendezték meg 12 csapattal. Két hatos csoport alkotta, az A-ban: Norvégia, Románia, Franciaország, Kína, Angola, Kazahsztán; míg a B-ben: Oroszország, Dél-Korea, Magyarország, Németország, Brazília és Svédország (hűha, németeket csak cseréljük ki a spanyolokra és voálá itt a tokiói csoport). Abból kifolyólag ami a nyitányt megelőző hetekben történt túl sokat aztán végül nem vártunk, egy volt a lényeg: valahogy másszunk be egy negyeddöntős helyre, minden mérkőzés ajándék.
Szerencsére a svédek ellen Görbiczék összekapták magukat, és egy magabiztos, mosolygós meccen 30-24-es győzelemmel startoltunk, hogy aztán Brazília ellen jöjjön a horror.
A mérkőzés eleje úgy ment ahogy az megvolt írva: Görbicz gólokat szórt és osztogatott, Pálinger mindent kivédett, igazi csapatmunka volt, a félidőt 17-12-re mi hoztuk. Aztán volt egy akkor 21-22 éves bizonyos Eduarda Amorim akinek a vezérletével szó szerint szarrá szedtek minket, pillanatok alatt egy 5-0-ás rohammal le is faragták hátrányukat, a játékosok arcára kiült a rémület, és onnantól kezdve nem tudtunk mit kezdeni a dél-amerikaiakkal. A végén úgy tűnt, hogy el is úszott a meccs, aztán Hajdu húzott egy merészet és felküldte Szűcs Gabit aki ki is egyenlített, de Amorim azonnal válaszolt is, majd megszólalt a sípszó, és az eredményjelző a braziloknak mutatta a 28-27-et. Egy időntúli szabaddobás következett, majd tanakodás, hogy ki vállalja el, végül Tomori állt oda, és valami elképesztő lazasággal úgy bekúrta, hogy még mi magunk sem hittük el. Végeredmény: 28-28.
Jöhettek a velünk akkor már sokadjára is genyázó németek. Nehéz volt eldönteni, hogy ki a nagyobb esélyes, vagy éppen vesztes, mert Jurackékról is sok mindent lehetett mondani, de azt, hogy az olimpián jól kezdtek, na azt nem. Brazilokkal ők is megszenvedtek, bár ők legalább nyertek ellenük, de pont egy 10 gólos koreai verésből fordultak ránk, és hát úgy tűnt, hogy belőlük nagyobb harci tüzet varázsolt a 10 gólos szopóka, mint belőlünk egy csoda számba menő időntúlival döntetlenre mentett meccs. A második félidő igazi titánok harca volt: rohadtul megakartuk mutatni, hogy mi mindig is jobbak voltunk mint a túlsztárolt németek, hogy Nadine Krause Görbicz cipőjét sem köthetné be, de valahogy mindig mikor ott volt a fordítási lehetőség, nekünk akkor sikerült hibázni. Végül aztán mintha a németek belefáradtak volna a küzdelembe (Jurack emlékeim jó fos volt aznap), kezdtek elfáradni, az addig nagyon halovány teljesítményt nyújtó Tóth Timi összeszedte magát és két fontos góljával összerántotta a csapatot, és szó szerint az utolsó percben Görbicz hetesével megnyertük a mérkőzést, amivel olyan erőt és tartást sugároztunk amire évek óta nem volt példa. (25-24) Ezzel a mérkőzéssel el is dőlt, hogy negyeddöntőben a válogatott, és azt hiszem ekkor már az is biztossá vált, hogy 3. helynél rosszabb sem lesz.
Ezt követte két rémálom mérkőzés: az elsőt az oroszok elleni hozta meg. Fogalmam nincs, hogy miért voltunk akkor annyira magabiztosak abban, hogy Norvégia behúzza a csoportját, de igazából azon ment a matek, hogy kivel lenne jó negyeddöntőzni: a franciákkal, a románokkal, vagy a Kína/Kazahsztánból amelyik bevánszorog a negyeddöntős helyre? Akkor én spec agyfaszt kaptam az orosz (33-24-re Poltorackajáék nyertek) és a koreai (33-22-re vertek meg minket Ohék) mérkőzés ellen, valamiért nagyon nem esett le, hogy nem vesszük komolyan ezt a két meccset, minden erőnket a negyeddöntőre tartalékoljuk és taktikázunk - talán azért mert először csináltunk ilyet? Mindenesetre azért kicsit stresszeltem a románok elleni negyeddöntőtől, hisz Dinuék elég szépen meneteltek a csoportjukban, még a norvégokkal is egész fasza mérkőzést toltak, és csak két góllal maradtak alul.
Ahogy Athénban, úgy Pekingben is az első majdnem teltházas mérkőzés a magyar szurkolóknak volt köszönhető. Szerencsére nem úgy jártak, mint 4 évvel korábban, mert a magyar-román negyeddöntőben szinte egy percig nem volt kérdés, hogy ki lesz a továbbjutó. Valami olyat produkált a válogatott, amit előtte már évek óta nem láttunk: magabiztos támadójáték, acél keménységű védelem - a 30 kapott gól becsapós, az 54. percben már 8 volt közte, végén már hagytuk a románokat játszani, tudtuk, hogy ma ők nem nyerhetnek. Igazi csapatmunka volt: Vérten és Kovacsicz (mérkőzés gólkirálynője 7 góllal) szórták szélről a gólokat, Ferling és Tóth átlövésből szedték szét Dinu kapuját, a kipattanók rendre hozzánk kerültek. Akkor azt hittük álruhában jártunk egész olimpián, pedig igazából szerintem csak annyi történt, hogy Konkoly Csaba kaphatta meg a lehetőséget, hogy összerakja a játékunkat, hisz kísértetiesen hasonló elemek voltak a válogatottnál mint az ETO-nál akkor. Igazából mindegy is, a románokat végén felőröltük, és ahogy fentebb írtam, a közönség már arra készült, hogy kiszámolhassa Neaguékat, de végül a 34-30-as végeredménnyel is beértük. Magyarország az elődöntőbe jutott.
Az elődöntőben újra az oroszokat kaptuk, pedig nagyon örültünk volna, ha Tervelék jönnek szembe velünk. Erre majdnem meg is volt az esély, de hosszabbításban végül az oroszok győzedelmeskedtek, így elmaradt egy kis méltó revans a franciák ellen, pedig állítom akkor megvertük volna őket. A dolog érdekessége, hogy az oroszok meg tőlünk rettegtek a románok ellen mutatott játékunk miatt, no meg amiatt is, hogy az elődöntőre mocskosul felszívjuk magunkat a csoportbeli zakóért. Sajnos az első félidő kísértetiesen hasonlított ahhoz amit a csoportban láthattunk, egész egyszerűen nem bírtuk fizikailag a versenyt az orosz szekrényekkel, pedig az orosz lövők láthatóan jobban féltek tőlünk, mint mi tőlük. Az első félidei öt gólos hátrányt egy egészen küzdős (de pazarnak nem mondható) félidő követte, a lányok összeszedték minden erejüket, elképesztőt küzdöttek, de ha jól emlékszem az pecsételte meg a sorsunkat, hogy -2-nél valahol a vége felé a játékvezetők hétméterest ítéltek nekünk, de annak elvégzését elég sokáig visszatartották miközben az órát meg nem állították meg... Csak két gól, és talán az a plusz idő kellett volna ahhoz, hogy döntőbe jussunk.
A másik elődöntőben Norvégia-Korea találkozót rendeztek ami valami egészen elképesztően elmebeteg végjátékba torkollott, a koreaiak olyan hajrát toltak, hogy nekem szinte egyértelművé vált, hogy meg is nyerik, de aztán Hammerseng a mai napig egy vitatható góllal végül a sípszó pillanatában behúzta. A koreaiak nagy botrányt akartak kavarni, de végül bekussoltatták őket, aminek a levét viszont a mi lányaink itták meg... Hiába voltunk azon a bronzmérkőzésen sokkal jobbak az ázsiaiknál, egész egyszerűen tehettünk mi bármit, a bronzérem gazdája már addigra eldőlt, kézilabdát követő életem egyik legszörnyűbb pillanata volt a vigasztalhatatlan Tóth Timit látni ahogy könnyeit a magyar zászlóba törli.
Furcsa, hogy mennyit változott azóta ennek az olimpiának is az értéke. Igazából ha összegezni kéne a válogatott teljesítményét jogos volt a 4. hely, de közben mégsem reális, pedig a csoportban azokat a mérkőzéseket hoztuk (és jól) amiket kellett, a legfontosabb mérkőzésre pörögtünk fel, és még a végjátékra sem lehet azt mondani, hogy elfogytunk volna, de túl sok körülménynek lettünk az áldozatai, amit leginkább a sportdiplomáciánk nem bírt el.
Sajnos maradt itt is az, amit már az elmúlt 8 évben minden olimpia végén elmondtunk: majd 4 év múlva. 13 lett belőle.
Fotók: gettyimages