Nosztaligavonatunk második állomása következik, melyben kiderül, hogy Franciaország csak akkor nem szivatott meg minket mikor nem keresztezték egymást útjaink.
Út Athénba
Miután kikeseregtük magunkat és megfogadtuk, hogy soha többé nem nézünk női kézilabdát, fújtunk egy nagyot és az új olimpiai ciklus első állomásán, Romániában egy eb-aranyéremmel térhettünk haza. Előzetesen mindenki hátára csak egy púp volt ez az eb, hisz cirka 2 hónappal az olimpia után voltunk. Szerintem a torna elején mi sem igazán vettük komolyan, emlékeim szerint ahogy haladtunk az elődöntő felé úgy melegedtünk be, az olimpiai keretből mindössze nyolcan voltak jelen, a csoportban (akkor még 12 csapatos eb volt, hozzáteszem utoljára, 2x6 csapattal, első kettő elődöntős) egyedül a Jugoszlávok jelentettek problémát egy nem is akármilyen csapattal: a kamaszkorból kilépdelő jelenlegi montenegrói válogatott szövkap Popoviccsal (asszem jól meg is szórt minket már akkor), Medveggyel és Damjanaccsal az első félidőben keményen szenvedtünk, aztán egy brusztolós végjátékban behúztunk egy pontot (33-33) , hogy aztán a csoport hátralévő részében mindenkit bedaráljunk mondhatni fél gőzzel. (Annyira nem vette komolyan akkor a mezőny nagy része ezt a versenyt, hogy a dánok és a norvégok is inkább ifi-kerettel álltak ki.) Folyamatos attrocitásoknak voltak kitéve lányaink Romániában, amire a legeslegméltóbb bosszú egyértelműen az volt, hogyha nagyon nem is, de egy góllal megbasztuk a hazaiakat, és ezzel első eb-döntőnket játszhattuk Ukrajnával, amit hasonlóan idegtépő módon buktunk el majdnem mint Sydney-ben, de a játékosok még egy utolsó nagy rohammal végül behúzták a hosszabbításban az aranyat.
Ezen eb után nem volt kérdés, hogy mi a cél a 2001-es világbajnokságon, és igazán jó esélyeink is voltak rá, az egész ország várta a nyitányt ahol aztán Angola ellen olyan történt amire senki nem számított: majdnem megvertek minket. És még ha ez lett volna a legrosszabb ezen a VB-n... Nem volt emlékeim szerint olyan mérkőzés ahol mi az első félidőben nem az eredmény után futottunk volna. Az akkor szinte sehol nem jegyzett svédek el is kaptak minket, románok ellen bár túl sok tét nem volt, de mondhatni a becsületünkért kellett küzdeni, hogy aztán a nyolcaddöntőben ha jól rémlik Kína már 8-2-re is elment (24-23-ra elképesztő kínlódással végül nyertünk), majd a negyeddöntőben azok az oroszok vertek minket agyon akiket egy évvel ezelőtt még mi... Senki nem értette, hogy mi a baj, szvsz talán jobb volt a keretünk mint amilyen az olimpiai - vagy épp az aranyérmes európai. Ha jól emlékszem ezen vb egyik időkérése alatt hallatszódott be egy megjegyzés az egyik játékostól, hogy "de védekezni nem fogunk?". A világbajnokság után - ahol végül 6. helyen végzetünk úgy, hogy a franciák ellen 5 perccel a vége előtt még 3-4 góllal vezettünk - az olaszból hazarepülő madárkák olyasmit csiripeltek, hogy csapat és edzője között megromlott a viszony.
Ennek hatására 2002-ben azt a bizonyos ha nem megy a bolt cseréld le a dolgozókat (khm) elvén átalakult a válogatott: a világ ha még eddig nem ismerte hát elkezdhette szokni Görbicz és Vérten nevét. Előzetesen nagy reményekkel mentünk ki, a csoportban nem is volt különösebb probléma (sikerült a leggyengébbe kerülni amúgy), de aztán ami a középdöntőben várt minket az valami egészen elképesztő volt: ismét rommá vertek minket az oroszok, azt hiszem a németek ellen már tudtuk, hogy legjobb 4-be nem juthatunk, hisz az orosz-norvég duó a másik csoportból nem hibázott a középdöntőben. Végül a norvégok ellen úgy álltunk ki, hogy tök mindegy milyen eredmény születik, mindenképpen 5. helyért játszhatunk csak. A lányok becsülettel próbálkoztak is, a meccs lefújásakor 23-23-at mutatott az eredményjelző, a norvégok kaptak egy fél pályás (!) szabaddobást, amit Nyberg elvállalt, ellőtte, majd Pálinger lazán kivédte ééés... egy rossz mozdulattal véletlenül beütötte a kezével a kapuba, így a döntetlent is elbuktuk... Végül 5. helyen zártunk.
Ettől függetlenül a zágrábi vb-t megelőző felkészülési időszakban egészen jól szerepeltünk, érezhető volt, hogy valami nagy dolog most tényleg történhet majd a válogatottal. Aztán az első komolyabb ellenféltől (Németország) kikaptunk, de ott mintha ez akkora pofon lett volna a lányoknak, hogy onnantól kezdve szinte kíméletlenül elbántak mindenkivel, a dánok elleni továbbjutásért szóló mérkőzés annyira skizoid volt, hogyha vesztünk akkor kiesünk, ha nyerünk akkor csoportgyőztesként megyünk a középdöntőbe. Ennek megfelelően remegő kézzel kapcsoltam be a tv-t, és az sem nyugtatott meg, hogy mindenhogyan mi voltunk az esélyesek, hisz a dánokon olyan sérüléshullám söpört végig ami nem volt mindennapi, gyakorlatilag az eb-győztes csapatukból alig maradt valaki, aki mégis azt is úgy kellett összedrótozni, de hát az az olimpiai döntő egy életre megtanított rettegni a dánoktól. Hál'isten a félelem alaptalan volt, Görbiczék már az első félidőre bedarálták a dánokat és olyan hangulat alakult ki Csáktornyán amit talán csak a döntő tudott fokozni.
A középdöntőben kezdésként jöttek a románok, majd egy szó szerint több órás mérkőzésen (áramszünet volt) iksz a norgékkal, majd ahogy a csoportban, úgy a középdöntőben is megismétlődött a skizoid helyzet: ha nyerünk Ukrajna ellen csoportgyőztesként elődöntőzünk, ha veszítünk max 5. hely. Ne foglalkozzunk azzal, hogy Ukrajna elődöntős helye biztosított volt és úgy leszarták végül aztán azt a meccset, mint annak a rendje; Radulovicsék véresen komolyan vették, és a 35-23-as győzelmünkkel szó szerint berongyoltunk a legjobb 4 közé, ahol meg valami elképesztően jó meccsen (még akkor is, ha összesen 78 gól esett!) megvertük Dél-Koreát.
A döntőt meg szerintem mindenki tudja, ne is hánytorgassuk fel...
Athén 2004
Nem volt kérdés, hogy kit vártak az athéni olimpia végső győztesének: Magyarországot. Fogadóirodák, a többi válogatott szövetségi kapitánya is nagy összeget adott volna rá, hogy mi nyerjük az olimpiát, feltéve ha nem basszuk el az utolsó 10 percet...
Óriási nyomás nehezedett a játékosokra, én személy szerint éreztem, hogy valami nincs rendben a csapat körül, elképesztő hullámvasutazás ment, hol nagyon megvertük a dánokat a felkészülés során, hol meg ők vertek meg minket mocskosul, és ugyanez ment a franciákkal meg talán még az oroszokkal is, az olimpiai megnyitóra én már annyira nem voltam biztos benne, hogy mi fogunk a végén örülni...
Nemcsak az eredmény miatt, de úgy összességében az athéni olimpiát agyam szürke állománya szépen elnyelte. Természetesen Nagy Tímea második aranyérme és Igaly Diána felejthetetlen marad, de kb így ennyi amire jó érzéssel tudok visszaemlékezni. A doppingbotrányok (amibe a magyar delegáció is belekeveredett) meg az állandó rettegés egy esetleges terrortámadástól teljesen beárnyékolta és rohadt nyomasztóvá tette azt a két hetet..
No, de térjünk vissza Athénra: újból és utoljára képviselte 10 csapat. Ahogy Sydney-ben itt is 2x5 csoportban, és mi megint az A-csoportba kerültünk, ezúttal Ukrajna, Kína, Brazília és Görögország társaságában, ami már akkor is vicc volt. A B viszont igazán gyilkosra sikerült: Dánia, Franciaország, Dél-Korea, Spanyolország és Angola. Egyértelmű volt részünkről, hogy ezt a csoportot meg kell nyerni.
Még a lépés is teljesen jól jött ki, hisz a csoportot azzal az Ukrajnával kellett zárnunk akiket előtte a vb-n megvertünk 12 góllal. Minden adott volt egy tökéletes olimpiához, lehetett mérkőzésekről mérkőzésekre építeni úgy, hogy bőségesen lehetett volna (!) pihentetni a húzóembereinket. Nagyon nem is lehet mit írni, és taglalni a mérkőzéseket; Kína ellen kezdtük 28-24-re, görögök ellen 33-20, brazilok 35-26, aztán jött Ukrajna... Ahol az első félidőben 12-8-at mutatott a kijelző, zseniálisan játszottunk, minden bejött amit elterveztünk (bár én már ott is feljegyeztem pár furcsa bírói ítéletet), de aztán egyre-másra jöttek a kiállítások, az ukránok a végén már egészen bedurvultak, mi pedig el is fáradtunk és össze is omlottunk. Nem volt túl jó előjel a negyeddöntőre, az meg már csak hab lett a tortán, hogy a franciák meg csoportharmadikként végeztek és az elődöntőbe az út rajtuk keresztül vezetett...
Vissza kellett vágni Zágrábért, ez nem is volt kérdés, ezzel a magyar szurkolók is maximálisan tisztában voltak, és talán a magyar-franciára telítődött meg először az athéni kézilabda csarnok. Szinte hajszálpontosan ugyanaz a forgatókönyv volt mint Zágrábban: Pálinger az első félidőben mindent amit lehetett kivédett, Boki mindent amit lehetett belőtt, ugyanígy Görbicz, 5-tel is vezettünk emlékeim szerint, de a félidő végére a franciák felzárkóztak és 13-10-es félidei győzelemmel fordulhattunk a második játékrészre.
A második félidő elején Nicolas lesérült, és bár sosem örülünk egy sérülésnek, de ott azért mégis felszusszantunk, hogy olyan akkor így tuti nem lesz mint a döntőben, hogy megfogja az utolsó labdákat a végjátékban. Hát ő ugyan nem, de a helyére beérkező Dudziak aki kb annyira volt tényező Nicolas mögött mint O'Meyer mögött Karabué megtette csapatának azt a szívességet, hogy aznap valami 50%-os hatékonysággal védett... Nálunk pedig ami jól ment az első félidőben, úgy romlott el a másodikra: Pálinger minden gólt benyelt, Boki minden ziccert elrontott, Görbicz is. Sőt, ha jól emlékszem majd 10 perces gólcsendünk is volt.
A kaput az tette be végül, hogy 2-3 perccel a vége előtt valami remény mégis volt, és szinte mindenki kiabált a tv előtt, hogy az utolsó időkérésünket vegyük már ki, ennek ellenére mikor beállt a 25-23-as végeredmény, valami fél-egy perccel a vége előtt kértünk időt, de akkor már teljesen mindegy volt...
Végül nem maradt más, mint az 5. hely, amikért akkor még tartottak helyosztókat.
Nem volt kérdés, hogy a női válogatott és kapitánya között a kapcsolat teljesen elfáradt, és a következő olimpiai ciklust már Mocsai nélkül kezdte meg a válogatott.
A döntőt végül a két legjobb formában lévő csapat játszotta: Dánia és Dél-Korea. Emlékszem, hogy talán az egyik legelső meccs pont a dán-francia volt, ahol Kiaerskouék úgy megverték Canoékat, hogy nyeltem egy nagyot, hogy csak a dánokkal össze ne fussunk legalább a döntőig. Az, hogy mi mennyire kevesek leszünk az olimpián végül a dán-koreai csoportmeccs bizonyította ami ugyan 29-29-es döntetlennel zárult, de már ott olyan dolgokat művelt egymással ez a két csapat ami akkor 2004-ben kimerítette az asztakurva szó fogalmát. Bár végül a tornát a dánok nyerték, mégis Dél-Koreát tartom olimpiai bajnoknak, mert bár valóban ez a döntő volt minden idők legjobb női mérkőzése (legalábbis nekem), mégis olyan ordenáré bírói támogatást élveztek a skandinávok amire akkor az egész világ felfigyelt.
Fájó volt akkor az arcunkba kapni, hogy mi ettől a két csapattól mennyire elmaradtunk, pedig talán az volt a legjobb női keretünk az olimpiák történetében. Ahogy előtte, úgy Athénban sem az volt a jellemző, hogy forgassuk a csapatot, a komplett kezdő sor játszotta végig a mérkőzéseket, és nagyon beleringattuk magunkat egy álomba, amiből nagyon nem volt kellemes felébredni... Így a zárónapon nem maradt más, mint a sóhaj: talán majd 4 év múlva.
Fotók: gettyimages, sport365.hu, sport.blogstar.hu