Anno még hatosfalat olvasó koromból emlékeztem Csilla anyánk olimpiát felszopó posztjaira 2012-ből (hát nem ma volt az sem), és a mai napig rohadtul irigykedtem rá és vártam azt a pillanatot amikor majd én rukkolhatok elő ilyenekkel. Hát, tessék.
Mielőtt belekezdenénk foglaljuk gyorsan össze a 2000 előtti időszakot: a női kézilabda az olimpiákon először az 1976-os montreali játékokon debütált, ahol mi rögvest egy bronzéremmel debütáltunk, hogy aztán a négy évvel későbbi moszkvai (gúnynevén szoci) játékokon 4. helyezéssel kelljen beérnünk úgy, hogy 5 mérkőzésből hármat elveszítettünk, egyet megnyertünk, egy pedig döntetlen lett, ennek fényében elég vicces így ez a 4. hely. Ja, ha nem mondtam volna, egészen 1984-ig körbeveréssel hirdettek bajnokokat, egészen egyszerű okból kifolyólag: 6 értelmezhető csapatot tudtak akkor még csak összeszedni (bár 1976-ban a 4 szocialista ország mellett nem tudom, hogy mekkora nívót képviselhetett Japán és Kanada, vagy 1984-ben a házigazda USA válogatottja). Utóbbi olimpia számunkra különösen fájó volt, gyakorlatilag majdnem az indulás előtt közölték a magyar delegátussal, hogy majd 4 év múlva lehet újra próbálkozni mert nagyon együttérzünk Szovjetunióval és nem megyünk mi sem LA-be, női válogatottunk pedig akkor éppen toronymagas esélyes mivoltát élte. Sajnos egy meghatározó generáció utolsó és óriási lehetőségét dobta kukába akkor a politika.
Hogy van-e ennek köze hozzá, hogy aztán gyakorlatilag 12 évig nemhogy az olimpia, de szinte az A-csoportos világbajnokságok (mer' volt B, de még talán C is) közelébe sem nagyon mentünk nem tudom, de tény, hogy eléggé komoly ínséges idők következtek, rosszabbak, mint amiért az elmúlt 13 évben keseregtünk.
Majd aztán végre összeállt egy generáció amivel újra lehetett dolgozni, és egy igazi szép magyar népmesévé alakult a hazai női kézilabdázás sorsa és röpke 2 éven belül visszakerültünk a helyünkre; az osztrák-magyar hazai rendezésű vb-n elért ezüstéremmel meg is váltottuk Atlantába a jegyet, ahol aztán 20 év után újra bronzéremmel jöhettünk haza.
Bár már az atlantai olimpiáról vannak emlékeim, mint egy fekete-fehér reklám nem tudom kivel (gondolom kosárlabdázó vagy atléta, néger volt), hogy "Atlanta csak 8000 km", és két legozás között dobott Kiss Balázs kalapácsvetésben aranyat, mégis életem első és hivatalos olimpiájának a sydney-i olimpiát tekintem. Abban, hogy leüljek és megnézzem a megnyitót - a suliból emlékszem még haza is engedtek minket, akkor még ekkora értéke volt - mégsem a sport iránti szeretet segített, mert kifejezetten utáltam mikor itthon az egyetlen 52 centis Samsung tévénken amin még csak 29 csatorna volt fogható (amit még az akkor parabolával fogható külföldi adókkal sem sikerült kitölteni ezt a mára már viccesnek hangzó mennyiséget) sport közvetítést kellett nézni, és maga a sport sem kötött le; pedig próbálkoztam becsülettel, egy időre még a foci is felkeltette az érdeklődésemet, de nem egy izgalmas meccs, hanem valami japán remegőszemű mese, valami Pálya ördögei miatt kezdtem el űzni, ahol olyan gólokat rúgtak, hogy kigyulladt a labda, de miután szembesültem vele, hogy ilyen tényleg csak a mesében van, ott abban a pillanatban fel is hagytam az egésszel. Az egyetlen ok amiért érdekelt az olimpiai megnyitó az szimplán csak annyi volt, hogy kőkemény ausztrál buzi voltam. Imádtam az ifjúsági sorozataikat mint a Titkos küldetés, Mágusok, Jövőből jött lány, Skippy a kenguru, A hegy gyomrában (bár ez talán új-zélandi volt), és valahogy egy annyira más világnak tűnt az a kontinens, hogy teljesen beleszerettem gyerekfejjel.
Ráadásul a Népszabadság egy külön kis mellékletet is kiadott, benne felsorolva az eddigi összes olimpiai bajnokunkat, egy nagyon kúl grafikai nyomatot az olimpiai faluról ahol leírták, hogy melyik csarnokban mit lehet megnézni aki a helyszínre látogatna. No meg ki ne emlékezne Vanessa Amorosi Absolutely Everybody-jára amit már az olimpia első hetében teljes tiszta szívből gyűlöltem mert szarásig játszották a rádiók. Szóval volt hype-ja rendesen, gyakorlatilag kikerülhetetlen volt, hogy valahol ne fusson bele az ember és ne sodorja magával az olimpiai érzés, amit én nagyon sajnálok, hogy napjainkra kezd kikopni.
Tátott szájjal néztük a megnyitót, Nagy Timiért egy egész ország drukkolt (számomra amúgy ő AZ olimpiai bajnok Igaly Diánával együtt), emlékszem másnap a suliban a magyar terem üzenőfala teli volt az ő kivágott újságképeivel, matek órán Kovács Ági aranyat úszott, és még sokáig lehetne sorolni az emlékeket, gondolom mindenkinek van belőle elég. Szóval a sportot ez az olimpia szerettette meg velem, és úgy gondolom, hogy sokan a kezdő harmincasok közül itt ismertük fel, hogy a sport egy igazán jó dolog, még ha csak nézed is.
Maradjunk a kézilabdánál
Sydney-be az út az 1999-es világbajnokságon át vezetett. Kb itt ismerkedtem meg magával a sportággal is. Nagyon nem igazán tudtam róla semmit, de viszont valamiért meggyőződésem volt, hogy ezt a nőknek találták ki, mert a focihoz túl bénák (bocsbocsbocs 10 voltam), ebből kifolyólag nagyon is furcsa volt számomra mikor életem első férfi kézilabda meccsét láttam kb egy évvel később, ami már nem is tudom mi volt, de biztos egy bajnoki (és tuti volt bennne Veszprém is).
Annyira nem vágtam, hogy hogyan épül fel ez a sportág, hogy majd egy hónappal később mikor a vb után újra volt kézilabda hatalmas csalódással kapcsoltam át 5 perc után a tv-t, mert azt hittem, hogy csak egy csapat van, az pedig a magyar válogatott, és ha jól emlékszem pont egy ETO-Fradi bajnokit adtak és nem értettem, hogy hol van pl a Dunaferres brigád? és különben is, ha valami győri, annak hogy lehet az a neve, hogy ETO?! Szóval ott 2000 szeptemberéig ki is iktatódott a kézilabda az életemből...
Emlékszem, hogy minket titkos esélyesként tartottak számon, és hogy kicsit féltünk is a norvégoktól akiket meg akkor - ahogy napjainkban is - nagy ásznak tartottak. Emlékszem, hogy egy számomra kimondhatatlan nevű nőnek nagyon örültünk, hogy mégiscsak mehet az olimpiára és képviselhet minket (igen, ez volt Radulovics), és keseregtünk, hogy (talán sérülés miatt?) Németh Helga meg nem. (Amúgy szerintem Helga sokkal menőbb dolgokat tudott mint Boki.)
Az akkor még 10 csapatos mezőnyben mi az A-ban kaptuk helyet a vb-ezüst Franciaországgal, a vb-4. Romániával, az atlantai ezüstérmes Dél-Koreával és az afrikai bajnok Angolával. A B-be jutott a maradék: a vb és eb-győztes Norvégia, a címvédő Dánia, vb-3. Ausztria, Brazília és a házigazda Ausztrália. Azt hiszem kijelenthetjük, hogy a mi csoportunk kicsit erősebbre sikeredett.
A tornát Angolával kezdtük, túl sok izgalom nem történt, felmostuk velük a padlót (42-22) én pedig már akkor kijelentettem, hogy mi leszünk az olimpiai bajnokok hisz hát hű ez mekkora elpicsázás...
Második ellenfelünk után már nem így vélekedtem. A franciák előző vb-ezüstjét mindenki kifutott eredménynek tartotta, Krumbholz a semmiből rántotta össze azt a csapatot, akik bár egyénileg egyáltalán nem voltak valami hű, de kiemelkedő képességűek (bár azért Myaro játékát jó volt nézni, Sandrine Delerce-t meg amúgyis) viszont baromira jó csapatot alkottak, és gyakorlatilag Krumbholz bizonyította be, hogy egy jó védekezéssel _bárki_ megverhető. Hát mi is keményen megszenvedtünk velük, iszonyatos kőkemény brusztolással sikerült csak megfordítani a mérkőzést, és az utolsó percekben Farkas hetesvédése (amire ha jól emlékszem pont a szöveg alatt látható kép miatt kaptuk) kellett ahhoz, hogy mi hozzuk el a két pontot. (23-22 ide)
Dél-Korea jött harmadiknak, ahol féltünk, hogy mi lesz, hisz az ázsiaiak játéka nemhogy soha, de akkor pláne rohadtul nem ízlett nekünk, Norvégia mellett őket tartották még a legnagyobb esélyesnek. Nem is akármilyen verésbe szaladtunk bele, pedig az első félidőben nagyon jól sikerült nyomás alatt tartani őket, de aztán a második félidőre Líék úgy begyújtották a rakétákat, hogy szó szerint állva hagytak minket. A mai napig tisztán emlékszem arra a jelenetre, hogy Oh valahogy kikeveredett balszélre, és onnan mutogat a társainak, hogy hogyan passzolják be beállóba a labdát, Kökényék pedig teljes képszakadásban állnak és végignézik ahogy a kb 1.65-ös beállójuk különösebb megerőltetés nélkül lazán bevágja. Óriási csalódás volt az a mérkőzés, és bizony-bizony ott már kicsit kijött, hogy válogatottunk bizonyos helyzetekre nem tud reagálni, és ha elfogynak a rutinszerűen beidegződött mozdulatok akkor mindenki és minden szét is esik... (41-33 nem ide).
Ezen kellemetlen vereség után jöhettek a románok, akik a franciákhoz hasonlóan a 99-es vb-n nagy meglepetéssel jutottak elődöntőbe, és ha jól emlékszem az a bizonyos "aranygeneráció" első olimpiája is volt ez, hihetetlen, de szinte taknyos suhancként játszott a győri csapatot is megjárt Bradeanu (itt még Stoica), Varzaru, Bese (itt még Motogna), Ramona Maier (még Farcau), Tanase stb. Ahogy a franciákkal, úgy a román ifivel is elég nehezen bírtunk, itt esett meg az, hogy először Kántor Anikó szenvedett boka vagy térdszalagot, majd rá kb nem sokkal Nagy Anikó, a 4. mérkőzésre csere nélkül maradt a teljes jobb oldalunk, és nagy nehezen sikerült csak ekkora vérveszteségekkel ikszre menteni az utolsó csoportmeccsünket. (21-21)
Nem tűnt túl fényesnek a jövőnk, bár szerencsére a norvég-dán duót a csoport második helyünkkel sikerült elkerülni, és a játékban hasonló erőket mutató délszláv dream team Ausztriát megkapni a negyeddöntőre. Mocsai ha jól emlékszem úgy foglalta össze a negyeddöntőt, hogy: "Háromszor haltunk meg, négyszer éledtünk újjá" vagy mi, és valóban. Olyan izgalmakat tartogatott az a mérkőzés amit előtte állítom magyar szurkoló még sosem élhetett át, folyamatosan hullámzott a játék képe, még akkor is ha amúgy az első félidőt határozottan hoztuk le 14-12-re, aztán a második félidőben az osztrákok Anticcsal az élen elképesztő hentelésbe mentek át, Gunnar Prokopp három percenként csinálta a fesztivált, erre a mieink is jól megrázták magukat, és emlékszem, hogy Farkas nem kicsit baszott le Strassnak és még örülhettünk, hogy nem lett belőle kettős kizárás. A végén már olyan elmebaj lett a pályán, hogy az osztrákok kapusa Dzsandzsagava (úristen) a kezdő vonalat átlépve és nem megvárva a bírók engedélyét bekúrta a mi kapunkba a labdát, úgy, hogy míg ő rongyolt a kapunk felé, mi addig valamiért azt láttuk jónak, ha gyorsan cserélünk négyet, ahelyett, hogy beálljunk elé... A gól szerencsénkre érvénytelen volt, jöhetett a hosszabbítás, a magyar nézők pedig feltúrhatták a fürdőszobai szekrényt egy kis nyugtatóért, de szerencsére a hosszabbításban egy másodpercre sem inogtunk meg, viszont az osztrákok kezdtek szépen elfáradni, és a heroikus küzdelemből ahol szinte reménytelennek látszott minden, végre először a magyar válogatott jött ki győztesen! (28-27, hosszabbítás után)
Az elképesztően hülye lebonyolításnak hála (5 nap volt az utolsó csoportmeccsünk és a negyeddöntő között, hogy aztán a negyeddöntőt követő) másnap az elődöntőben Norvégia várt ránk. Emlékszem, hogy a mérkőzés előtt nem tudtam hova tenni, hogy most mit is várhatok, mert olyan feszkó volt, hogy belőlünk mit vehetett ki az előző napi negyeddöntő, míg a norvégok lazán lezúzták a románokat, hogy erősen elgondolkodtam 11 évesen, hogy lehet le kéne előtte gurítani egy sört... Az sem segített a hangulatomon, hogy a közvetítés előtt az is sokszor el lett mondva, hogy hatalmas bosszúvágy éltethet minket azon bizonyos vb-negyeddöntő miatt majdnem egy évvel ezelőttről, ahol nem kicsit elcsalták a házigazda norvégoknak a meccset, és hát mikor ha nem most érdemelnének meg egy verést? A kapcsolásnál viszont olyan felszabadult magyar tekinteteket lehetett látni, hogy már ott érződött, hogy bizony aznap nem lesz ellenfele a magyar lányoknak...
Így is történt, életemben akkor láttam először azt a bizonyos rettegett Norvégiát, az első negyedórában kemény küzdelem is ment, aztán valami olyan történt ami Norvégia ellen azóta sem: a magyarok önbizalma megbénította a norvégokét, Grínit és a nyugdíjkorhatárt erősen átlépő Haltvikot leszámítva a többi játékos kártyavárként omlott össze, még egy utolsó huszáros hajrát megpróbáltak volna a végén, de mi akkor lendültünk be igazán és esélyt nem hagyva mostuk le a pályáról az amúgy számomra tökre antipatikus norvég válogatottat, és lehetett is látni az északiak arcán, hogy mindenre számítottak csak erre nem. Válogatottunk zseniális játékkal hatalmas önbizalommal jutott be a döntőbe! (28-23)
A döntő
Bár a dánok voltak a címvédők, ezen az olimpián mégsem vártak tőlük kiemelkedő eredményt, hisz a 90-es években mindent megnyerő válogatottukból Camilla Andersen, Tonje Kjaergaard, Tina Bottzau, Anette Hoffmann, Jane Kolling és Lene Rantala maradt meg. Hát ebből a 6 névből csak az Andersen, Hoffmann Kjaergaard és Kolling kvartett jelentett valami nívót, Bottzau még a sydney-i keretben is csak másodhegedűs volt jobblökőben az amúgy full falumenő Vestergaard mögött, Rantala pedig igazából csak úgy lett elsőszámú kapus, hogy Lauritsen ha jól tudom addigra visszavonult a válogatottságtól, Gitte Sunesen meg előtte sérült le, így a harmadik számú Rantalából lett főszereplő a dánok kapujában. És ha már sérülés: az olimpia előtt nem sokkal hullottak is szép számmal a dánok. Először az irányító Kristine Andersen (love crushom), aztán a balszélső Line Daugaard, majd a jobbszélső Louise Pedersen. Így történt meg, hogy kényszerűségből, az urban legend szerint az akkor még csak 33 éves Jan Pytlick könyörgött a Hoffman-Kolling duónak, hogy ugorjon már be az olimpiára, hogy azért már mégse hozzanak akkora szégyent címvédőként hazájuknak. Hát szégyent azt nem hoztak, konkrétan ennek a két hölgynek köszönhették második olimpiai aranyukat...
No, de ne szaladjunk ennyire előre! A magyar játékosok ott folytatták ahol abbahagyták a norvégok ellen, bár a dánok azért masszívabbak voltak mint a piros-kék vikingtársaik, de minket ez nem rettentett meg - még az sem mikor gyakorlatilag cirka 30 másodperc után Kiaerskou kínaira feltette Kollingnak jobbszélre a labdát. A világ akkori legjobb beállóját, Kjaergaardot eltűntettük, az akkor még tejfelesszájú (és hajú) Fruelund kevésnek tűnt átlövőben, Camilla Andersen gyakorlatilag egymaga vívta a harcát, az első félidőben a két szélső csak ritkán szólt hozzá a történésekhez.
A második félidőben már 23-17 is volt, végre Lőwy is bemutatkozott (ha már ugye Kirsner helyett őt vittük...) és olyasmi örömjáték kezdett összeállni, mint a norvégok ellen. Aztán valamiért úgy döntöttünk, hogy Farkast és Radulovicsot egyszerre kell pihentetni, Camilla Andersen egy visszaemlékezésben meg is jegyezte, hogy ezért amíg él hálás lesz Mocsainak, hogy ezt meglépte; a kb majdnem az egész olimpián jegelt Deli Rita nem tudta felvenni azt a ritmust amit Farkas Ági produkált előtte, Bokit pedig nem tudtuk kire cserélni, a dánok megérezték a lehetőséget, meg is köszönték és pillanatok alatt le is faragták a hátrányukat, az utolsó 13 percet 14-4-re (!) megnyerték, és mindezt úgy, hogy mezőnyből szinte nem is lőttek gólokat, a visszacsábított Hoffman-Kolling páros szopatott szarrá minket (na jó Camilla is az utolsó nem tudom hány gólját ekkor lőtte). Elképesztő volt ezt látni és átélni, és úgy érzem, hogy ezt az elbukott döntőt szívjuk ma is.
Bár eredmény szempontjából sikeres olimpia volt, mégis nagyon sokszor pont az elején táncoltunk pengeélen, és tény és való, hogy Mocsai meccsről meccsre építette a válogatottat, hogy aztán az olimpia utolsó 10 percében amikor már semmi más dolgunk nem lett volna, csak ráülni az eredményre, váratlanul összeomlott minden.
Az eredményhirdetésnél zokogó Kökénynél akkor úgy gondoltuk, hogy semmi gáz, 4 év múlva simán behúzzuk az olimpiát... Következő posztban majd kiderül, hogy sikerült-e (nem, höhö).
Fotók: innenonnanamonnanmindenhonnan (GettyImages, Wikipedia, Kataca, Index de még Origo is)