Angyalszárnyakon

Kezdjük azzal, hogy eszméletlen régen nem írtam posztot, így talán szebb apropója nem is lehetne a szezonbeli első posztomnak, mint a csajok kijutása Tokióba. Ezt a meccset jól tegyük el, mert ez a mai egy ihletett pillanat volt. Jó hosszú, bő hatvan perc + szünet.

Tegyük a szívünkre a kezünket: a női válogatott meccsein nem sűrűn lehetett részünk ehhez hasonló pillanatban az elmúlt években. Mondjuk ha egyet kellene hirtelen mondanom, akkor biztosan az a bizonyos németek elleni meccs jutna eszembe, aminek az utolsó pillanatában Háfra - ne szépítsük - beb@szta azt a mocskos nagy rakétát. Ugye az a gól döntött arról, hogy most, évekkel később eljöhetett az a nap, amikor a szerbek ellen, egyetlen meccsen kellett megküzdenünk a kijutásért.

E két epikus esemény között azonban nem holmi lányregény zajlott. A vérzivataros talán egy megfelelő szó arra, hogy milyen olimpiai ciklust zártunk le ezzel a szombati meccsel. Ebből a szempontból meg tudom érteni azt az irgalmatlan foscunamit, ami Tomi nyúlfarknyi Facebook posztjánál kitört a meccs után röviddel. Aki nem tudná, miről van szó, beillesztem ide a posztot, tessék nyugodtan olvasgatni a kommenteket, de csak azoknak, akik jól bírják a feszültséget. _{Habár a poszt alatti kommetelők többségéről ez nem nagyon volt elmondható, haha.}

De térjünk még vissza a szombat kora estéhez! Lehet vitatkozni azzal, hogy mennyire korrekt az IHF részéről az olimpiai kvali rendszere, ahol mi vb 14.-ként az orosz és a szerb csapat mellett a kutyaütő kazahokat kaptuk. Lássuk be: őrült mákunk volt, hogy ebbe a négyesbe sodródtunk - de az is tény, ha valaki Európából akar az olimpiára jutni, ahhoz bizony mázli is kell. A csajok, hála az égnek, megkapták ezt az esélyt, méghozzá egy olyan szerb csapat képében, akikről mindent elmond, hogy a legjobbjuk (Lekics) sérülés miatt itt sem tudott lenni, nélküle a másik ász, Cvijics csak keresgélte magát, a csereirányító Liscsevics már az Eb-n is a mérhetetlenül pocsék lövőstatjával hívta fel magára a figyelmet (pl. 1/8-at lőtt ellenünk), miközben a harmadik legnagyobb név a csapatukban, Krpez, aki korábban gólkirálynő is volt itthon, azzal óvta meg a renoméját, hogy időben lecseréltette magát. Mindezt egy valóban komoly téttel bíró mérkőzésen.

Szóval nézhetjük onnan a dolgot, hogy egy pocsék szerb csapatot győztünk le, nincs itt semmi látnivaló, ahogy Barbrady őrmester mondaná. De ez csak a sztori egyik fele!

Az a rengeteg bénázás, bizonytalanság, ami az elmúlt években történt a női válogatott körül, egy komplett poszt-folyamot is megérne. Kezdve a Rasmussen-féle úttal, ami sok szempontból szimpatikus volt, mert bátran nyúlt fiatalabb, vagy egyébként a válogatottban perifériára szorult játékosokhoz, ugyanakkor eredményeit tekintve bizony valóban támadható volt. Aztán bő egy évvel ezelőtt sikerült a szövetségnek egy rém kellemetlen szituba kormányoznia magát azzal, hogy kihátrált a saját szövetségi kapitánya mögül, majd még azelőtt felmentette, mielőtt kiderült volna, hogyan is határoz a fegyelmi ügyében az IHF. Aztán persze jött a kapkodás, és a megszokott B terv, hogy a két hazai óriás, az ETO és a Fradi vezetőedzője oldja meg a feladatot karöltve. Danyi és Elek mondahatott volna erre a felkérésre nemet? Persze, hogy nem. Jó volt ez nekik? Persze, hogy nem, és ez a 2020-as Eb után ki is derült, amikor szép csendben a duális monarchiából visszaálltak egy hagyományosabb szereposztásra. De mindegy is a hierarchia: épp a sportág másik szakága (azaz a fiúk) mutatták meg az elmúlt másfél évben, mennyit számít, ha a válogatottat saját, főállású szövetségi kapitány és egy vele harmonikusan együttműködő stáb vezeti.

És ha a vezetés körüli huzavona nem lett volna elég, ott volt az Eb, amin finoman szólva is a helyben járás jeleit mutatta a csapat. A korábbi fiatalításból visszacsúsztunk oda, hogy hol Tomorit, hol Zácsikot, hol a lassan szintén 30 éves Kovacsicsot kellett / lehetett dícsérni, közben az idejekorán világklasszisnak kikiáltott fiataljaink háttérbe szorultak és a szélsőink - elsősorban Schatzl és Lukács - sem tudták már azt a kimagasló teljesítményt hozni, mint a korábbi években.

Az Eb után sem lett vidámabb a helyzet: az ősszel helyenként egészen ígéretes Fradi a BL-ben lényegében simán elszállt a keretét és anyagi lehetőségeit tekintve gyengébb Buducsnoszt Podgorica ellen, miközben a válogatott keretben fontos szerepet játszó Háfra egyértelműen második számúvá vált a posztján. De a tagadhatatlanul jó kezű Klujber Ketit sem tudta állandósítani az korábban gyakran valóban lehengerlő játékát. Nála ennél is fájóbb volt látni, hogy annak ellenére sem tudott a legfontosabb, Budu elleni BL meccseken támadásban a csapat vezérévé válni, hogy talán az indokoltnál is több játékpercet kapott.

A többi hazai csapat formája sem adott okot különösebb optimizmusra: a Vác sansz nélkül zúgott ki az Európa Liga csoportjából, míg a Siófok ugyan simán megnyerte a csoportot, ellenben itthon február eleje óta egy tükörsima Fradi elleni zakó mellett a Mosonmagyaróvártól és az Újvárostól is kikaptak. És ha mindez nem lett volna elég, az önálló szövetségi kapitányként éppen debütálni készülő Elek Gábort partvonalra rakta a felkészülési hét elején a COVID.

De miért fontos mindez?

Épp azért, hogy értékelni tudjuk, micsoda irgalmatlan gödör volt az, amiből ma nem kimásztak, hanem egyenesen angyalszárnyakon reppentek ki a csajok. Ahogy Tomi a - szintén sok anyázást kiváltó - beharangozó posztjában ezt másfél mondatban remekül összefoglalta: "ezen problémákkal a nyakunkban lenne óriási siker ha kijutnánk Tokióba. Sőt még rá is teszek: olimpiai arannyal érne fel."

Egész egyszerűen erre a meccsre mindenki elfelejtett minden negatív előzményt és előrántotta a legjobb versenyzői énjét. Nem volt görcsösség rajtunk egy másodpercig sem, mindenki tette a dolgát, nem akadtunk fenn a hibákon - pedig akadt abból is bőven -, hanem mentünk tovább. Elek Gábor folyamatosan forgatta a csapatot és mivel minden felállásunk működött, nagyjából a 40. percre teljesen elfogyott a szerb szemekből a tűz. És ezt azért volt különösen jó látni, mert az nem volt kérdés, hogy jobban tudunk kézilabdázni, mint a szerbek. A kérdés az volt, az öltözőben tudjuk-e hagyni azt a rettenetesen nehéz hátizsákot, amit a média és a szövetség vezetői a csajok nyakába tettek azzal, hogy lépten-nyomon azt sulykolták,

a sportág teljes jövője ettől az egy meccstől függ.

Ez az elvárás persze baromság:

Háfra Noni se jobb, se rosszabb játékos nem lesz attól, ha nyáron elutazik Tokióba, ahogy Tomori Zsuzsiból vagy Zácsik Szaniból sem lesz egycsapásra újra fiatal reménység. Hogy mit akarunk ezzel mondani?

Azt, hogy ma és holnap örüjünk a sikernek, de holnapután jusson eszünkbe az a rettenetes sok szenvedés, ami megelőzte ezt a sikert. Szurkolóként azt szeretnénk kérni mindenkitől, aki a szakág sikeréért tehet, hogy fejezzük be azt az állandó tűzoltást, ami az elmúlt években zajlott, találjuk meg annak valódi okait és induljunk el egy olyan úton, amivel stabilan visszajuthatunk oda, ahova a sportág a hazai népszerűsége és támogatottsága miatt valóban tartozik.

Nem magunk miatt kérjük ezt, hanem épp azokért a csodás csajokért, akik ezzel a mai álomszép meccsel megajándékoztak minket.

_{Képek forrása: Magyar Kézilabda Válogatott Facebook oldala}